Zsákolj, ha tudsz – Kipróbáltuk az akrobatikus kosárlabdát

Zsákolás trambulinról a Britian’s Got Talent és a Youtube-sztárjaival. És egy csinos lánnyal. Nem kell több.

Aki nem tudná, nevezett formáció Magyarország első akrobatikus kosárlabdacsapata, amely különleges sport-show bemutatókat tart: akrobatikus kosárlabda, kézilabda, korfball, labdazsonglőrködés, breaktánc szerepel a palettájukon. Lucának és nekem ebből a választékból az első és az utolsó előtti lehetőség jelenti a kétórás foglalkozás fő penzumait.

Face Team-sztori

A tízéves születésnapját a közelmúltban ünneplő Face Team visszatérő vendég a világ híres nagyvárosaiban. A csapat tizenkét tagból áll, és minden esetben a helyhez és az igényekhez igazítják fellépőik számát és a bemutató jellegét. Folyamatosan várják a jelentkezőket, bárki csatlakozhat hozzájuk, aki kellően ügyes és elszánt. Magyarországon és világszerte már több mint ötszáz alkalommal léptek fel olyan rangos eseményeken, mint NBA- és FIBA-mérkőzések, fesztiválok stb. A csapat 2012-ben a legnagyobb angol tehetségkutató show-műsor, a Britain’s Got Talent elődöntőjéig jutott, nemzetközi reklámfilmekben szerepelt, illetve róluk készült kisfilmet, amely hazánk mellett őket is népszerűsíti, már több mint 11 millióan látták. További információk itt.

Egészséges izgalommal készülődünk a tréningre, a 13–14 éves akrobatapalánták kíváncsi szemekkel méregetnek minket a tornateremben a bemelegítés előtt. „Nagyon izgulok, ugyanakkor legalább ennyire várom. Fogalmam sincs, mire számíthatok, és hogy hogyan fogják ezt kivitelezni” – mondja a sportkommunikátor végzettségű hölgy, akinek szavait csak megerősíteni tudom.

Sportpolihisztor Angyalföldről

Mai segítőtársam, Plecskó Luca fiatal kora ellenére máris felelős pozícióban találta magát.

– Mit csinál egy sportkommunikátor?

– A képzés alatt betekintést nyerhettem a kommunikáció alapjaiba, rádiós, tévés szereplésektől, gyakorlatoktól kezdve az egyesületekkel való kapcsolattartáson át az újságírói munkáig. Szerencsés helyzetben vagyok, mert sikerült elhelyezkednem: az Angyalföldi Sportiskola kajak-kenu szakosztályának kommunikációs és marketingvezetője lettem. Ott a hátrányos helyzetű gyerekek mellett parasportokkal foglalkozom leginkább. A jövőben továbbra is ezt szeretném folytatni, emellett beadtam a jelentkezésem a TF sportszervezői szakára.

– Akkor úgy tűnik, sport esetében mindenevőnek számítasz.

Mondhatjuk, mert korábban versenyszerűen vívtam, mostanság pedig bátyám fitneszjellegű edzéseit látogatom rendszeresen, valamint néha falat mászni is szoktam.

Az edzést Takács Áron, a Face Team mindenese vezeti. Ráhangolódásként beállunk az ifjoncok mögé, és földre fektetett kötél segítségével mozgáskoordinációs képességeket fejlesztő feladatokkal, futóiskolával és sprintgyakorlatokkal kezdünk az évszaktól eltérően dögmeleget árasztó tornateremben. Mire minden létező testrészünkön elvégezzük a kötelező nyújtást, már literszám folyik a víz a homlokunkról, holott az ugrálás csak most következik.

Bő fél óra után kerül elő a csapat legfontosabb és leglátványosabb edzéskelléke, Roy és Ádám legismertebb slágere, a trambulin. Luca és én először Áron kezét fogva ismerkedünk a trambulinon ugrással, majd miután megtanuljuk elsajátítani – nagyjából – a helyes mozdulatokat (előre dőlő mellkas, kinyújtott térd, ilyenek), jöhet a nekifutásos móka, még mindig labda nélkül. Nem olyan könnyű, mint amilyennek gondolná az ember, szó sincs arról, hogy l’art pour l’art nekifutunk és ész nélkül dobbantva repülgetünk a vakvilágba.

Először kinyújtott karral egyenesen, aztán terpeszben, bicskában, végül 180 fokos fordulatokat ugorva jutunk el oda, hogy Áron labdát mer ránk bízni. Persze egyik sem megy simán, előfordul, hogy vagy nem sikerül a fordulat, vagy túl jól sikerül, és a szőnyegen túlgurulva a parketten landolok.

A szaltós zsákolás még odébb van

Takács Áron személyében a Face Team alapítóját, vezetőjét és elnökét tisztelhetjük. Kosárlabdázóként junior válogatottságig és az NB I B-ig jutott, de a fellépések miatt abbahagyta a versenyszerű sportot, hogy minden idejét a projektnek szentelje.

– Elvileg bárki beeshet az utcáról és csatlakozhat a csapathoz?
– Amennyiben tehetséges és kitartó, természetesen! A felnőttek edzéseire nem toppanhatnak be csak úgy civilek, hanem az utánpótlás korosztály foglalkozásait lehet látogatniuk, ahová hétéves kortól úgy harmincévesig jöhetnek a próbálkozók nem csak a fővárosba, ugyanis Szegeden és Győrben is jelen vagyunk. Mindenkinek a saját képességeihez mérten állítjuk össze a programot, a túlsúlyostól a diszlexiásig mindenkire külön odafigyelünk. Rendes atlétikai alapképzésben részesülhet a nebuló, javul a koordinációs és labdás ügyessége, szinte minden testrészét átmozgatja a gyakorlatsorozat, akár meg is erősödhet.

– Ha most elkezdeném, mennyi idő után tudnék szaltózva zsákolni?

– Előbb a labda nélküli szaltózást kell helyesen megtanulni, ami heti többszöri edzéssel úgy fél év alatt elsajátítható. Labdával együtt számoljunk hozzá még pár hónapot.

– Kosarasok vagy tornászok jelentkeznek inkább edzésre?

– Nagyjából fele-fele arányban vannak, de akadnak bőven olyanok is, akik semmiféle sportot nem űztek előtte, illetve sokan az extrémsportok világából érkezve jutnak el hozzánk. A nagycsapatnak heti három foglalkozása van, emellett pluszban az ifjakat is tanítjuk. Az utánpótlás tehetségesebb tagjai nem kizárólag edzésen szállnak be hozzánk, hanem az itthoni fellépéseken (fesztiválok, falunapok) lehetőséget kapnak, de akad olyan gyerek, aki külföldön is járt már velünk.

– Testközelből tapasztalhattam, hogy nem teljesen veszélytelen ez az egész. Történt esetleg komolyabb sérülés?

A felnőtteknél előfordul néha, amikor minél bonyolultabb új figurát próbálnak meg kivitelezni, egyébként nem nagyon jellemző.

Eközben a kis krapekok valami döbbenetes dolgokat produkálnak. Kezdetben csak szaltókat ugranak laszti nélkül, félcsavarral, meg ki tudja, milyen csavarral, aztán ugyanezt labdával úgy, hogy az palánkrepesztő zsákolás végén általában a gyűrűben köt ki. Lucával egymásra nézve másodpercenként mondjuk ki ámulva a kereszténység központi személyének a nevét, akinek születését december 24–én ünnepeljük, például annál a mutatványnál, amikor Áron a trambulin mögé beállva magasra nyújtott karral képezi az átugrandó akadályt…A srácok motivációjának vélhetően jót tesz a fotós, még inkább a lány jelenléte, itt a lehetőség elkápráztatni az utcáról betévedt idegen felnőtteket. Élnek vele.

Tucatnyi próbaugrást követően végre kezünkbe nyomják a hagyományosnál kisebb és kevésbé pattanó bogyót – kis túlzással majdnem úgy meg tudom fogni, mintha kézilabda lenne. A feladat egyelőre annyi, hogy próbáljunk meg labdával a kezünkben a gyűrű felé repülni – szerencsére a lépéshiba itt most nem számít –, pontot szerezni nem muszáj. Ha akarnánk, se tudnánk elsőre, mert egyszerre több dologra kell odafigyelni: időben felugrani, lábakat kinyújtani, de amint a levegőben találom magam, reflexből csak a gyűrűre figyelek, és a kosárszerzésre koncentrálok. Meg is van az eredménye, az ugrás rossz, a labda valahol a gyűrű tövén landol.

Nagyjából tíz–tizenkét próbálkozásra sikerül a labdát egész szépen, a megfelelő mozdulatokkal elhelyezni a rendeltetési helyére, meg is dicsérnek (edző, Luca), utóbbi ráadásul közli, hogy kezdi élvezni. Már megérte eljönni! Lelkesedésünk egyre nő, példának okáért figyelmeztet Áron, hogy zsákolás után ne kapaszkodjak a gyűrűbe (az NBA-ben sem nagyon szeretik a bírók, de nem ezért), mert könnyen megsérülhetek.

Mindkettőknek sajogni kezd a háta – mint kiderül, a derék nem megfelelő befeszítése miatt –, úgyhogy szervezetünk sokkolásának lassan véget vetünk. A zsonglőrködést megelőző kisebb pihenő alatt Luca a riporter szerepét átvéve XXI. századi szüfrazsettként teszi fel Áronnak a teljesen jogos kérdést: miért nincsenek nőneműek a csapatban? „– Az utánpótlás korosztályban sok fiatal lány szerepel, akik a fiúkhoz hasonló zsákolásokra képesek. A felnőtt csapatnak majdnem négy éven át volt állandó hölgytagja, aki többek között egy NBA-meccs szünetében is fellépett velünk. Azóta Németországba költözött, ahol egy rockabilly zenekarban próbál érvényesülni.”

A pihentető fináléban Csapó István cirkuszba illő mutatványvilágába lépünk be. Róla azt érdemes tudni, hogy hazánk legjobb labdazsonglőrének tartják, nyert már nemzetközi versenyt ebben a műfajban. Az alapokkal ismerkedünk, elsőként a klasszikus mutatóujjon pörgetett labdával próbálkozunk (van egy trükkje, amivel viszonylag könnyen el lehet sajátítani, de nem árulom el), aztán egy mozdulattal próbáljuk felvenni a földön pihenő labdát (Luca ebben kiválóan teljesít), majd görgetjük a hátunkon és a mellkasunkon (ebben is), a végén pedig számomra bonyolult és kivitelezhetetlen mozdulatsorokat kellene végrehajtani, megjegyezni se tudom, nemhogy reprodukálni.

Az edzés végi konzekvencia-levonást átengedem az egyetlen lányrésztvevőnek. „– Nagyon tetszett, hogy csapattagként bántak velünk – gondolok itt a kezdést megelőző közös csatakiáltásra, amibe minket is bevettek –, segítőkészek voltak az edzők és a gyerekek egyaránt. Minden várakozásomat felülmúlta a foglalkozás, hiába féltem az első trambulinos ugrás előtti pillanatokban, a harmadik után feloldódtam és élveztem az egészet.”