Jose Mourinhót kiváló edzőnek tartjuk, elég, ha megtekintjük eddigi eredménylistáját, és joggal gondolhatjuk úgy, hogy helye van a világ öt legjobb edzője között, és nem csak azért, mert nagycsapatok kispadján ül. (Vajon rosszabb edző az, aki egy harmadosztályú kiscsapatot visz fel az első osztályba két év alatt minimális anyagi háttérrel, vagy aki évekig az angol bajnokság első felében tart egy közepes költségvetésű klubot, mint a csendben dolgozó, de mostanában sokat emlegetett David Moyes? Jobb sofőr az, aki egy Porsche volánja mögött ül, mint aki Golfban?)

De három szezon alatt egy bajnoki cím, egy kupagyőzelem és egy Szuperkupa-győzelem egy Madrid-szintű csapatnál egyértelműen kudarcnak számít, és Vicente del Bosque vagy Manuel Pellegrini sorsát ismerve kisebbfajta csoda, hogy Moút nem rúgták ki hamarabb. Ebben nagy szerepe volt a portugált körülölelő nimbusznak. Valóban úgy tűnhetett, hogy ha a Special One teljhatalmat kap valahol, akkor garantálni tudja a gőzhengert, mint tette azt a Chelsea-vel és az Interrel, amelyekkel bajnokságot és BL-t is nyert.

Florentino Pérez nem kisebb feladatot szánt Mourinhónak, mint hogy megdöntse a Barcelona egyeduralmát, és ehhez az anyagi hátteret is biztosította, ugyanis a három év alatt közel 300 millió eurót költöttek játékosokra. A képből Mou eltakarította a klubnál évekig félisten szerepet betöltő sportigazgatót, Jorge Valdanót is, egyszóval mindent megkapott, ő irányíthatta a világ első számú klubját. Az első idényben egy kupagyőzelem jött össze, ráadásul a BL-ből éppen az a Barcelona ütötte el a Realt, akit le kellett volna nyomnia. Fél évvel később, a 3–2-re elveszített Szuperkupa-meccset a hírhedtté vált szembenyúlással tette emlékezetessé. Második idényében bajnokságot nyert, igaz, a BL-ben ismét csak az elődöntőkig jutottak.

A harmadik bajnoki szezon viszont nagyon hamar eldőlt: már az első harmada után jelentős, közel tízpontos hátrányt halmozott fel, egy ideig az volt a kérdés, hogy sikerül-e a második helyet átvenni a városi rivális Atléticótól. Még az sem tette szorosabbá a versengést, hogy az edzőjét és motivációját veszítő Barcelona tavaszra látványosan kipukkadt, és borzalmasan gyenge játékot produkált meccsről meccsre. Az egyetlen, amivel menthette volna a helyzetét, a Bajnokok Ligája volt, és a Dortmunddal tulajdonképpen nem is kaptak lehetetlen feladatot, ennek ellenére Jürgen Klopp csapata meglepetésre lenyomta a blancókat. Múlt héten teljesen összeomlott a kártyavár, ugyanis a spanyol Király-kupa döntőjében a Real ellen 14 éve nyeretlen Atlético Madrid 2–1-re megverte a királyiakat. Idén semmi sem kerül a vitrinbe, nada.

Azt már Mou leigazolásakor sejteni lehetett, hogy akármilyen eredményes is lesz a Madrid, a fehér balettnek, azaz a látványos, elegáns, szemet gyönyörködtető focinak vége, és így is lett. A cél trófeák megszerzése volt, és a cél szentesítette az eszközt. (Kritikusai szerint Mourinho azért szerette hangzatos kijelentéseivel magára tereli a figyelmet, mert az általa képviselt fociról nem lehetett sokat beszélni.) Érdekes, hogy a Real abban az évben nem nyert semmit, amikor valóban elkezdett látványos, kombinatív, izgalmas focit játszani, szemben az első két évvel, amikor egy Barcelona ellen hazai pályán is alap volt a kontrajáték, a stratégia pedig az ellenfél játékosainak lepepézésében merült ki.

A legnagyobb kárt Mourinho mégsem az eredménytelenségével okozta, hanem a Real-család szétzilálásával. Mindig is arról volt híres, hogy uralja az öltözőt, a játékosai tűzbe mennének érte és fordítva. A Chelsea-nél azóta is róla beszélnek a játékosok, Drogba Galata-játékosként nevezte az apjának, és ki ne látta volna a felvételt, amelyiken az őstahó Ibrahimovic a portugál nyakába borulva zokog. Idén Mou családapaként is kudarcot vallott, ugyanis azok a játékosok is ellene fordultak, akiket ő vitt a klubhoz. Szóváltás Pepével, Ronaldóval, aki aztán később gólörömként bazmegozott oda egyet edzőjének. A portugál beszólt a szerinte lassan gyógyuló Marcelónak, és a kegyvesztett Benzemának is odaszúrt egy olyan meccs előtt, amikor kénytelen volt pályára küldeni a franciát. („Nem tudom a kutyámat vinni vadászni, szóval a macska maradt”.)

És mindezek mellett ott van Casillas esete, ami jól példázza a mester arroganciáját. Padoztatni egy klublegendát, egy kétszeres Európa-bajnokot, világbajnokot, ötszörös spanyol bajnokot, kétszeres BL-győztest nagy hiba. Iker Casillas saját nevelésű játékos, aki 23 éve áll a klub szolgálatában, madridi, és a szurkolók szemében az elmúlt két évtizedben ő szimbolizálta azt, amit a Real Madrid névnek jelentenie kellene. Ehhez képest a portugál azt nyilatkozta, hogy már régen le kellett volna igazolnia Diego Lopezt, aki ugyan valóban jól védett, de egy szinten emlegetni Casillast egy világéletében második számú kapusnak számító játékossal olyan hiba, ami a szurkolók maradék részét is elidegenítette az egyedül maradó edzőtől. (Mindez persze csupa olyan ügy, amiről senki sem beszélne, ha a Madrid kiveri a Dortmundot.)

A kupameccs utáni sajtótájékoztatón Mourinho is bevallotta, hogy ez volt élete legrosszabb szezonja, most pedig bejelentették, amit már hetek óta mindenki tudni vél: a Madrid és a portugál útjai elválnak. Kérdés, hogy mi lesz a portugál lieblingjeivel, a túlértékelt Fabio Contreaóval, meg Di Maríával, Higuaínnal, Pepével stb., és persze beindul az edző- és játékoskeringő is, azaz valószínűleg jön Ancelotti és hozza pár kedvencét Párizsból.

Mourinho edzőként közepeset alkotott, Real-mércével mérve kettest, pedagógusként pedig egyértelműen megbukott. Egy Real-játékos sem fog sírva a távozó nyakába borulni, Ancelottinak nincsen magasra téve a léc, a szurkolóknak pedig jó hír, hogy a Madridnak innen csak feljebb van. Ha a Barcelona nem oldja meg edzőproblémáját, és nem tesz rendet a fejekben, akkor hosszú évekig megint a blancók uralhatják a spanyol bajnokságot. Az európai hadszíntér persze már más műfaj, hiszen ott a Real bárkibe belefuthat. Mondjuk egy Chelsea-be, a kispadon a zseniális Mourinhóval.

(Fotó: Europress/Getty)