Egy majdnem titkos társaság

Mivel az események zártkörűek, nem lehet egyszerűen besétálni az utcáról. A gimnázium hátsó udvarára jutva le kell liftezni az alagsorba, majd a félhomályos folyosón végéig menni a fényig. A földalatti helyszín és a zártkörűség miatt van egy kis Illuminati-feeling, de a teremben nem látok egy csuhába öltözött alakot sem, minden teljesen normális, leszámítva a teremben található szúró- és vágófegyver-arzenált.

A büszke tulajdonosok a patkó alakban elhelyezett asztalokra rakták ki portékáikat. Több éles vágószerszám van itt, mint egy szamurájfilm és az Egri csillagok forgatásán együttvéve: bicskák, tőrök, bárdok, bozótvágók, vadászkések, bowie-k, karambitok, folderek, multifogók, fejszék, séfkések, fenőkövek, pengék, tokok, és egyéb kiegészítők, még egy old school borotvapenge fenőkészüléket is látok. Ha Gombóc Artúr a pengékre gerjedt volna, itt menten sírva fakadt volna a boldogságtól. Az asztalok tele vannak vassal, de valami azt súgja, hogy a zsebekben is lapul még pár kedvenc.

– Ezek a találkozók 2003 táján kezdődtek – eleveníti fel Rózsa Edvárd, a Késportál egyik főguruja, miközben végigvezet a helyiségben. – Akkor egy Szív utcai autósiskola tanulóhelyiségében alig 10–15-en kezdtük. És hogy mi történik itt? Bemutatjuk a büszkeségeinket, cserebere zajlik, a fórumon levajazott adásvételek realizálása, a készítők a megrendelt dolgokat itt adják át a vevőknek, lehet terveket hozni és megmutatni nekik.

Pengeélen

Nem voltak kétségeim afelől, hogy nem sokat tudok a késekről. Van a markolat, ott kell megfogni őket, és van a veszélyes fele, amivel megvágja magát az ember. A téma persze sokkal összetettebb, ki hitte volna, de egy pengének például van csúcsa, tükre, hasa, éle, gerince és foka. A jelenlévők közös nevezői a kések iránt tanúsított szenvedély, illetve a Késportál.hu, amely hosszú évek óta a hazai éltársak virtuális klubszobája. A honlapnak több mint kétezer regisztrált látogatója van, nem mellékesen csak az léphet be a havi egy alkalommal megrendezett eseményre, aki becsekkolt a honlapon. Az óvatosság érthető, az asztalokra kipakolva több millió forintnyi érték hever.

Egy brutális kinézetű szerszámon akad meg a szemem, ami akkora, hogy casting nélkül válogatták volna be a Machete forgatására. A tulajdonos Kovács Róbert – a Késportálon „Tudattalan” néven mozog –, aki a késes bizniszt level 2 szinten nyomja, az asztalt befedő vasat ugyanis saját kezűleg készítette. Pontosan emlékszik, mikor kapta el a szenvedély: 1979 nyarán, amikor egy balatoni nyaraláson szüleitől kapott egy bicskát.

– Ez egy nagy hatásfokú vágószerszám – mondja felemelve a nehézsúlyú szerszámot. – Egy emelőgép alkatrészéből vágtam ki. Nem tökéletes, de a késeknél fontos éltartósság és keménység az rendben van. Tököt meg dinnyét elég látványosan lehet átvágni vele! Volt, aki megvette volna, de eddig nem tudtam tőle megválni.

Ha a horgászokat nem sikerül megfejtenem, akkor őket sem fogom, ez nyilvánvaló. Bár bizonyára akadnak közös metszéspontok a vadászattal, a jelenlévők kisugárzása finomabb, és ha nem látnám az asztalon heverő szerszámokat, akár numizmatikusoknak is elmennének.

Nagy a pörgés, negyven–ötven ember egy ekkora helyiségben komoly alapzajt képes produkálni, és bár a találkozó csak háromórás, egyértelmű, hogy ezek az arcok holnap reggelig tudnának témázni kedvenceikről. A késes tenyészet nem Budapest-centralizált, járnak ide Sopronból, Szombathelyről, Debrecenből, ami nem mellékesen a hazai szubkultúra nem hivatalos fellegvára. A cívis városból érkezett Kocsis Ferenc, népi iparművész is, aki tízéves kora óta készít késeket, bicskái pedig fogalomszámba mennek. Nem könnyű a közelébe kerülni, mert valaki mindig szóval tartja. A Kocsis-bicskák nagy népszerűségnek örvendenek, annak ellenére, hogy a legolcsóbb is tízezer forint közelében kezdődik, egy megrendelésre készülő darab pedig ennek többszöröse is lehet.

A jövő nagy késmestereit a hajdúböszörményi Nagy Csaba képviseli, a késmesterség wunderkindje, akit a Késmíves Céh poétikusan ifjú korában, mindössze 16 évesen választott a tagjai közé. – 13 évesen kezdtem késeket készíteni – mondja a nyugodt kisugárzású, halk beszédű srác. – Kezdetben a családtagok és ismerősök kérésére készítettem munkáimat. Ma már folyamatosan kapom a megbízásokat, mindig van mit csinálni. Rendszeresen járok ide, igaz, ma éppen nem hoztam sok mindent magammal.

A bicska mint hungarikum

A Késportál-találkozók életében vannak tematikus napok, amikor az általános készlet mellett csak bizonyos márkájú darabokat vagy késtípusokat hoznak magukkal a résztvevők, ilyen volt például a Strider-találkozó, ami nagyon pozitív visszhangot keltett a közösségen belül. Kétségtelen, hogy egy élő, vibráló szubkultúráról beszélünk, kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a kés nem gyorsan kiüríthető téma, hanem háromdimenziós univerzum, amelynek bejáráshoz sok idő kell, és amely a bicska révén egy igazi hungarikummal is bír. Természetesen sokak szemében egy késgyűjtő csak és kizárólagosan militáns fegyvermániás, és potenciális erőszaktevő lehet, és ezzel a sztereotípiával, ha nem is ennyire sarkított formában, de Rózsa Edvárd is találkozott.

– Nagyon sokszor látni például fekete pengéket: az nem azért fekete, hogy harciasabbnak nézzen ki, vagy jobban folyjon rajta a vér, vagy ilyen hülyeségek. Vannak szénacél pengék, azok rozsdásodnak, és bevonják őket egy fekete epoxiréteggel. Ez egy praktikus dolog, civil bicskákon is lehet fekete penge, de aki laikus, az biztosan azonnal a nindzsa-filmekre következtet. Ha nem-késes emberekkel találkozunk, akkor a magunkfajta felkészült lelkiekben és tárgyiakban is arra, hogy ha mondjuk ki kell bontani valamit, akkor nem a legszörnyetegebb küllemű, legnagyobb kését veszi elő.

(Fotók: Tóth István)