– Március végén mutatták be először a Cápák a keresőmben című dokumentumfilmedet, amelyben a lélegzetelállító, víz alatti cápafotózás mellett sokat nyomoztatok a cápavadászat témájában. Mire szeretnéd felhívni a laikusok figyelmét a cápákkal kapcsolatban?

– A Cápák a keresőmben filmmel szeretnénk rácáfolni azokra a tévhitekre, mely szerint a cápák vérengző fenevadak. A cápáknak rossz a marketingje – leginkább a Steven Spielberg-filmek bosszúálló cápái miatt nagyon rossz a hírük. A valóságban a cápák félénk állatok, és nem veszélyesek az emberre. Én például nem használok védőeszközt merüléskor, mert nincs rá szükség. A filmben is  elmondtam, hogy a cápák legtöbbször tévedésből támadnak emberre, mert a szörfös sziluettjét például teknősnek vagy fókának nézik. És sajnos ők nem tudnak velünk kommunikálni, megnyomkodni, vajon ízletesek vagyunk-e vagy sem, csak megkóstolni.

De ki is köpik az embert, így a legtöbben a vérveszteségtől halnak meg, nem a halálos támadásban. A zárlatos pirítóssütők is több embert ölnek meg egy évben, mint a cápák, de mégis: ha egy cápa megtámadott egy embert, attól azonnal hangos a média.

– Kerültél valaha veszélybe a víz alatt?

– Egyetlen incidensre sem tudok visszaemlékezni. Ha az ember betartja a játékszabályokat és tiszteli az élővilágot, minimálisra csökkenthető a kockázat. Nekem még nem volt egy veszélyes helyzetem se. Az egyik fotómon például vagy nyolcvan cápa látható – és egyik sem akart megenni. Inkább vigyáznunk kellene rájuk, együtt élnünk velük, nem pedig tartani tőlük.

– Mi mozgat meg igazán a víz alatti fotózásban?

– Szeretném megmutatni mindenkinek, aki még nem járt tengeren, milyen szép és különleges a víz alatti élővilág. Nem csak cápákat szeretek kutatni, ugyanúgy érdekes téma számomra egy dugong vagy egy kis rák. Földünk hetvenegy százalékát víz borítja – és miközben a Holdat kutatjuk, valójában nem is tudjuk, mit rejt a mély. A vízben sokkal nagyobb a biodiverzitás, mint a szárazföldön, a mai napig rengeteg ismeretlen fajt rejt. Ismeretlensége mellett pedig gyönyörű és különleges dolog a mélybe merülni. Minden merülés előtt buzog bennem a kíváncsiság és a felfedezési vágy, sosem tudom, mire számíthatok az adott merülésen. A Google Earth segítségével az egész szárazföldi világot feltérképezhetem, tehát ami felfedezésre vár, az számomra a víz alatt van.

– Hogyan készülsz fel egy-egy merülésre?

– Az előzetes biológiai tudás nagyon fontos. Minden utam előtt alaposan utánajárok az adott helynek, feltérképezem, milyen állatok élnek arrafelé, és azoknak milyen szokásai vannak. Fotózáskor pedig nagyon fontos, hogy még a merülés előtt fejben megalkossam, mit szeretnék fényképezni. Céllal kell utazni és céllal kell fotózni. Emellett persze vannak spontán helyzetek is: az Azori-szigeteken tett legutóbbi utunkon például ámbrásceteket próbáltuk lefotózni, de egyszer csak feltűnt a semmiből egy kérges teknős, amit vétek lett volna nem megörökíteni. Ez a világ legveszélyeztetettebb és egyben legnagyobb teknőse is,  akár kétméteresre is megnőhet, és több száz évig él. Tehát ilyen esetben természetesen engedek a véletlennek.

De akármennyire alapos is a felkészülés, víz alatti fotósként nehéz a dolgom, ugyanis míg a szárazföldön akár napokat is várhatnék a megfelelő szituációra, addig a víz alatt töltött limitált időben kell kezdenem valamit az adott helyzettel, amit épp ott találok.

– Milyen mélységben búvárkodsz?

– Általában negyvenméteres mélységig merülök. Ez azt jelenti, hogy negyvenöt perctől másfél óra áll maximum a rendelkezésemre, hogy megfigyeljek, képeket készítsek. Minél mélyebbre merül a búvár, a nitrogénfelhalmozódás miatt annál kevesebb ideje van a víz alatt. Egy búvárfotós számára tehát nem elég, ha jó fotós, ügyes búvárnak is kell lennie: meg kell tanulni jól lebegni, tolatni, forogni.

– Számos rangos magyar és nemzetközi díjat nyertél, közülük is kiemelkedik a BBC természetfotós versenye és a magyarországi Év Természetfotója elismerés, amelyet hazavihettél egyszer. Melyik képedre vagy a legbüszkébb?

– Mindig a legutolsóra, nem tudnék választani egyet. Díjaim közül a BBC-s elismerésre nagyon büszke vagyok, mivel ez a világ legnagyobb természetfotós versenye, ahová összesen négy–öt víz alatti fotó kerül be egy évben. A magyarországi Év Természetfotója díját is nagy megtiszteltetésnek tartom, mivel ez sem búvárfotós verseny.

– Mi a képeid titka?

– Fotózáskor szeretem az élővilágot művészi szempontból megörökíteni, nem pedig halhatározó-jellegűen. Fontos, hogy a fotók egy laikust is lenyűgözzenek, és képes legyek új szemszögből megmutatni az olyan különleges állatokat, mint a cápa, a manta, a rája vagy épp a dugong.

– De nem csak a nyílt víz érdekel, hanem barlangokba is merülsz.

– Igen, és ez gyakorlatilag a búvárkodás csúcsa. A barlang nagyon különleges hely, méghozzá azért, mert vissza kell térni a kiindulási helyszínre. Egyméteres mélységben is meg lehet fulladni, ha nem tudsz felemelkedni, nem lehet hibázni. Több kilométer választ el a bejárattól, és teljes a sötétség, úgyhogy több lámpát kell használni. Úszás közben felkeveredik az üledék is, tehát a látótávolság szintén rohamosan csökken. A megfelelő felszerelés mellett elengedhetetlen a vezetőkötél. Visszafelé előfordul, hogy vakon megy a búvár, mert már semmit nem látni, ilyenkor csak ez az egy Ariadné fonala a támpont.

– És elsüllyedt hajók mélyében is jártál, mint az SMS Szent István magyar csatahajó...

– Igen, ez egy nagyon érdekes történet. Ezt a hatalmas, több mint százötven méteres monstrumot az első útján gyakorlatilag egy kis motorcsónak torpedózta meg, és azóta, lassan száz éve fekszik az Adria mélyén. 2008-ban a Honvédelmi Minisztériummal együtt megemlékeztünk a hajó elsüllyesztésének áldozataira. A kegyeleti merülés során leúsztunk a roncsig, hogy egy koszorút és emléktáblát helyezzünk el a Szent Istvánon. A hajó hatvankét méter mélyen fekszik, ezért trimixszel, azaz hélium-oxigén-nitrogén kevert gázzal merültünk.

– Jelenleg mivel foglalkozol?

– A Cápák a keresőmben után most szeretnénk elkészíteni a Bálnák a keresőmben című filmet, úgyhogy ezzel kapcsolatban nyomozok sokat a bálnavadászat témájában, szeretném megtalálni a hazai vonatkozásokat is. Emellett sokat fotózok a szabadidőmben, jelenleg nagyon érdekel a víz alatti reklámfotózás, valamint a víz alatti akt témája. Ezeknél a képeknél is szeretek mondanivalót, plusz értéket csempészni a kompozícióba.

– Mi a tapasztalatod, népszerű Magyarországon a búvárkodás?

– Viszonylag népszerű, igen. Jelenleg több mint tízezer búvár van, aki aktívan búvárkodik. A többség leginkább Horvátországot tűzi ki úti célul, ahol a barlangok az érdekesek, mert a vízi világot sajnos kissé megritkították. Ár-érték arány szempontjából Egyiptom a legjobb választás: megengedhető, és nincs úgy levadászva, mint az Adria vagy sok más tenger. A Vörös-tenger máig legendás a szépségéről, nekem, hogy úgy mondjam, az a hazai tengerem, nagyon szeretek ott merülni.

– Mi fogott meg igazán a búvárkodásban? Szerinted van ügyesebb és kevésbé ügyes búvár?

– A búvárkodásban a lebegés élményének háromdimenziós szabadságát szeretem. Búvárok között is vannak kicsit tehetségesebbek, például van, aki könnyebben ráérez a lebegésre. A búvárkodáshoz érzék kell, de általánosan elfogadott igazság, hogy akármennyire is csökkenthető a kockázat, mégis mindenki ügyes búvár, aki visszajön.

(Fotók: Selmeczi Dániel, Tóth István)