A múltkor újranéztük a lányokkal az Amélie-t (mármint mi újra, ők először), aztán történt valami, amiből nem bírok magamhoz térni.
A szülőségre nincsen recept. Egyszer csak ott vannak ők, te meg próbálsz, minél kevesebb kárt okozni bennük. Járatod őket ide, oda, amoda, zenélni, küzdősportra, szakkörre. Amit ők szeretnek, vagy amit te szerettél, ti szerettetek volna.
Nézel, néztek velük filmeket. Ahogy nőnek, egyre kevésbé értik, hogy miért nézetsz velük olyan hülyeségeket, mint a Süsü, a Die Hard, az Indiana Jones, vagy a Star Wars. De azért megnézik, udvariasan, néha egészen végig. Majd közlik, hogy részükről inkább animék, Tom Holland-bármi vagy valami neten talált, dél-amerikai bugyuta popkirálynő-mesék.
Aztán gimnazista lesz a nagyobb. Már végképp nem érted a szociális életét, de még tudsz segíteni neki a kémiával, fizikával, matekkal. Egy évig. Amíg föléd nem nő ezekben, és te már többé nem tudsz neki válaszolni, olyanokra, hogy mi az a diploid meg haploid. Pedig tudod, hogy tudtad.
Aztán ez a nagyobb egyre kevesebbet zongorázik, egyre többet tanul. De azért még zongorázik néha. Te meg nem érted, hogy a szép, lágy gyakorlódallamok helyett ma már miért a Sonic, egy nagyon gyors, nagyon hülye videojáték-sündisznó kalandjainak aláfestő muzsikáját próbálgatja eljátszani. Szó se róla: egyre ügyesebben. De azért azok a szép, lágy gyakorlódallamok mégis jobban tetszenek, amikor néha még előveszi őket.
Aztán egyszer a feleséged, az édesanyjuk, a Nő kitalálja, hogy meg kéne nézni együtt az Amélie-t. Neked eszedbe jut, hogy megvan valahol a padláson. VHS-kazettán. Van három jó perced, amíg megmutatod a gyerekeknek, hogy milyen egy VHS-kazetta, amit akkor vettél vagy kaptál, amikor még dinoszauruszok jártak a Földön. Hogy ez egy szalag, ami ténylegesen fut, surrog, halad, amikor nézed róla a filmet. Hogy van rajta ilyen kis basz, amit le kell törni, hogy ne lehessen véletlenül rávenni valamit. Hogy igen, ez a negyedkilós műanyag az, amiben benne van ez a szar minőségű, szemcsés film, amiből vagy ötven ráférne egy körömnyi pendrájvra, HD minőségben. Nem ilyen trágyában. És már nem is olyan jók ezek a percek, egy kicsit már szégyelled magad, hogy neked annak idején ez volt a hádé, és ez a négyfejes, évek óta be sem kapcsolt, isten tudja, honnan a háztartásban maradt videómagnó volt a technika csúcsa.
Megnézitek. Elborzadsz, hogy mennyi csöcs van benne. Erre már nem is emlékeztél. Biztos, hogy jó ötlet volt? De a lányok azért nézik, tetszik nekik valamennyire, bár a kisebb egyre gyakrabban szaladgál ki inni vagy enni valamit.
És közben rájössz, hogy van benne ez a zene, amit mintha a nagyobbik lányod szokott volna játszani a zongorán néha. Rákérdezel. Azt mondja: igen, tényleg ez az, de nem is tudta, hogy ilyen gyorsan kell játszani. Vége a filmnek. Kata, nem játszanád el azt a dalt, kérded. És ő eljátssza. A kezével, élőben. Nem VHS-en, nem hádében, hanem ott a nappaliban, ríltájm. Egy páncéltőkés, nyolcvanéves, nyöszörgő-zörgő vén zongorán, ami még a VHS-technológiánál is öregebb és a fene tudja, hogy élte túl az elmúlt évtizedeket a házadban, hogy nem dobtátok ki, hogy nem cseréltétek le egy kisebb, szebb hangú, modernebb elektromos zongorára. De hála istennek, hogy nem!
És te ülsz, megsemmisülve, a mennybe szállva, elgyengülve, és a legerősebb emberként a világon. És annyi erőd sincs, hogy felállj a kanapéról, és tudod, hogy most simán át tudnád harapni akár a Godzilla torkát is. És egy kicsit megérted, megint, nem először és nem is utoljára, hogy miről szól ez az egész hülyeség, ez a szülőség, ez az apaság, ez az élet.