Folytatódik az Ázsia trip: Bali és Bangkok után vietnámi beszámoló következik. Ezúttal az ország északi(bb) részét jártuk be. Sajnos a kínai határ közelében fekvő Sapába nem jutottunk el, pedig lett volna olyan lokáció, amit így utólag szívesen lecserélnek rá, de erről majd később.

Nekem mindig eldől már az érkezéskor, hogy milyen lesz az adott hely. A repülő brutálisan túlszaturált, zöld, ködbe burkolódzó vidék felett ereszkedett Hanoiba, ami olyan élmény volt, hogy sok nagyon rossz dolognak kellett volna történnie, hogy elrontsa az ottlétet.

Nem indult könnyen: mielőtt Bangkokból elindultunk, törölték a repülőnket, még egy éjszakát töltöttünk Thaiföldön. Ahogy ígérték, másnap tényleg indult repülő, de mivel az volt az ajánlat, hogy Bangkokból elrepítenek Ho Si Minh-városba, majd onnan egy hétórás kényszerpihenő után Hanoiba.

Mivel így két napot buktunk volna, és a foglalásokkal teli menetrend is borult volna, inkább vettünk last minute jegyet egy másik légitársaságnál, és már dél körül elértük a célunkat.

Tanulság, hogy érdemes mindig a szolgáltató saját oldalán repjegyet venni, mert a fentiek miatt nem kaptunk kártérítést, mivel a két légitársaság egymásra mutogatott. A Revolut prémium utasbiztosítása se ért semmit, fel is adtuk a velük való kommunikációt, és az itthon kötött Colonnade Világjáró utasbiztosításunk se fedezte a plusz kiadást, kösz a semmit!

De végre elértük a célt. Hanoiban megtapasztalhattuk azt az Armageddon-szerű közlekedést, ami kívülről nézve full káosz, mindenki megy mindenfelé, gyalogosok és motorosok között, mégsem láttunk balesetet. Talán mert nyomokban fellelhető a KRESZ: például a piros lámpánál az autók közül megáll néhány. Az autópályán mindenki a belső sávban halad, akárcsak Magyarországon, még sincs acsarkodás, aki akarja, simán megelőzi az előtte lassabban közlekedőt, nincs büntetőfékezés és más primitívségek.

Bangkokban nagyon szenvedtem a melegtől és a párától, nagyon vártam, hogy végre északabbra menjünk. Vietnámban viszont ez még fokozódott, mellbevágó élmény volt a hőség. A helyiek megnyugtattak, hogy most már „jó idő van”.

A repülős malőr miatt Hanoira csak három napunk volt, és míg Bangkokban ennyi idő alatt telítődtem az impulzusokkal, Vietnámban sajnos ez vajmi kevés idő. A belváros több napra kínál programot.

Tolni reggel egy phőt, aztán lefojtani egy tojásos vagy jeges kávéval vagy, majd kicsit vonszolni magunkat a melegben a labirintusos utcákban, ahol mindent kapni, ráadásul olcsón, utána beülni valami helyre olyan kajákat enni, amelyekről fogalmunk sincs, micsoda, de mégis minden mérhetetlenül finom. Este pedig a helyiekkel kocsmázni, akik vannak olyan arcok, hogy mindig isznak velünk az egészségünkre.

Hội An

A következő úti célunk Hanoiból Hội An volt, amelyet szoktak Vietnám ékszerdobozának is nevezni. Vietnámi cimborám úgy írta le anno, hogy olyan, mint Szentendre központja, és ez elég találó jellemzés. A gépünk Đà Nẵngba repült, onnan Grabbel mentünk tovább. A reptér parkolójában kerestük a lefoglalt autónkat, majd egy koma elénk jött, hogy akkor viszi a csomagot. Tök jó, örültünk neki, hogy itt is megy minden flottul. Kérte, hogy adjam oda a telefonom, hogy megnézzen valamit. Ez már gyanús volt, aztán amikor mondta, hogy látja, mennyi a kiszámolt díj az útra, de készpénzben kell fizetni, megértettem, mire megy ki a játék. Visszavettem a csomagokat, közben pedig már dudált a tényleges sofőrünk.

Szerencsére az igazi grabes sofőr egy csoda volt. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, máris izzította be a magyar zenéket. Eléggé menő volt, hogy úgy zúztunk a vietnámi uatkon, hogy közben hangosan szólt a magyar zene. Véletlenül az akkori kedvenc magyar zenénket is betette a bácsi, teljesen letaglózva minket. Ilyen nincs!

Hội Anban a központtól távolabb volt a szállásunk, meglepően nagy csendben. Mivel három-négyszáz forintnyi összegért be lehetett jutni a belvárosba, ráadásul a szállásadók általában bringát is biztosítanak, ezt a megoldást tanácsolom azoknak, akik a városba látogatnak.

Életem legjobb phőjét is Hội Anban ettem, bár sokat dobhatott az élményen, hogy a beltéri 18 és a külső 35+ Celsius-fokos hőmérséklet miatt a halálomon voltam, akkor pedig hatásos gyógyszer a meleg leves.

Érdemes volt kipróbálni a Cao Laut is, ami egy udon tésztára emlékeztető étel, meglepő módon hazai ízeket idéz fel, ahogy a vastagabb, füstös tésztára egy nagyobb adag tepertőt küldenek. Mindenki a Morning Glory nevezetű helyet ajánlja, ami tényleg zseniális. Helyi viszonyok között drága, de kivételesen még a magyar pénztárcának is megfizethető, a szortimentjük zseniális és méretes. És végre egy hely, ahol kényeztethettem magamat sörön és sojun kívül bármivel, ez egy fröccsivónak igazán felüdülés!

Elvileg Hội An közelében vannak a legszebb és legmenőbb strandok. Mi ezeket nem találtuk meg, csak egy közepesen okés partot, ahol markolók között lehetett csillezni... Viszont az igazi arcát és régi vietnámi hatását sötétedés után mutatja meg igazán, amikor a lampionok tömkelege kezd világítani a folyón!

Đà Nẵng

Szerencsére pár napot a nem messze található Da Nangban is eltöltöttünk, ahol viszont brutál menő volt a tengerpart. Olyan fílingje volt a városnak és a strandnak, amilyen Miami lehetett a felvirágzásakor: már vannak hatalmas szállodák, mert a legnagyobb láncok már megérkeztek, de rengeteg hotel még csak most épül. A strand pedig tök üres volt délután négy körül! Ott örömködtem, hogy ez maga a Kánaán, széles part, forró víz, ami lassan mélyül, és senki sehol, ez egyszerűen nem létezhet. Nem is létezett: öt óra utána elkezdtek szállingózni a népek, és hipp-hopp azt vettük észre, hogy körbe mindenhol irdatlan mennyiségű ember van.

A közelben található Lady Buddha és a hozzá tartozó pagodák is kihagyhatatlanok. Az olyan spirituálisabb embereket, amilyen feleségem is, teljesen átjárta a hely hangulata és a megfoghatatlan erő, és bár én ilyesmire kevésbé vagyok fogékony, be kell valljam, hogy az az állandó ének és rezgés tényleg valamilyen kivételes hatással van az emberre.

Đà Nẵngban mi a Thía Go nevű helyen toltuk a legjobb pho levest a hozzá kézzel gyúrt tekercsekkel.

A helyi specialitásnak számító Mi Quang tésztát a sokak által ajánlott My Quang Ba Mua nevű helyen próbáltuk ki, ami a megérkezésünkkor teljesen üres volt. Alaptézis, hogy csak olyan helyre megyünk be, ahol vannak emberek, és lehetőleg helyiek – ezt figyelmen kívül hagytuk. A kaja se volt túl nagy szám, a kiszolgálás még kevésbé, de ezt is kipróbáltuk.

Hạ Long

Innen tovább utaztunk a Hạ Long öbölbe. Az elején írtam, lenne olyan hely, amit kihagynék és Sapára cserélném legközelebb – Hạ Longra gondoltam. Ez az indulás se volt egyszerű: a reptéren felvettek minket és bevittek Hanoiba, hogy megcsípjük a „shared buszunkat”, ám egyórás várakozás után az intéző hölgy közölte, hogy sajnos elromlott a buszban a klíma, ezért azzal nem tudnak minket elvinni. A megoldás az lett, hogy a főnök a saját kocsival fuvarozott el minket ugyanazon az áron – ez se átlagos szitu.

Hạ Longban is szupermenő szállásunk volt egy győri hostel áráért, de egész Vietnámra elmondható, hogy a szállások európai szinten is lélegzetelállítóak, az áruk pedig meglepően alacsony. Hạ Longban még meglepőbb volt, hogy kb. ketten voltunk turisták. Gyanúsan sokszor lehúzódtak mellénk mindenféle járművekkel, és próbáltak kommunikálni, vagy utánunk szóltak az utcán, amit eddig nem tapasztaltunk az országban. Nem derült ki, hogy ez pozitívum vagy negatívum, mert nem értettük őket, így igazából csak érdekes volt.

Hạ Long a friss herkentyűiről is híres, ám nekünk ezek kimaradtak, valahogy sehogyan sem jutottunk közös nevezőre egy étterem előtt álló behívó emberrel. De legalább volt egy napunk, amikor behajóztuk a környéket, az öblöt, még nagyobb élmény a város központjában található Rooftop Cafe & Bar tornyából lesni a vidéket.

A sétahajózás is furcsán alakult. Amikor nagy nehezen megtaláltuk Tuần Châu kikötőt, a komp pénztárnál az egyetlen angolul beszélő hölgy onnan indított, hogy nem ajánlja a kompot nekünk, mert sokan vannak rajta, de tud bérelni nekünk privát hajót. Hazudtunk neki, hogy semmi bajunk a tömeggel, sőt egyszerűen rajongunk a heringpartiért, mire közölte, hogy aznap már nem megy több komp.

Ezért választottuk a „tudok egy bérelhető hajót” verziót.

Helyi viszonylatban egyhavi keresetet hagytunk erre ott. Egy koma a robogóján elvitt minket egy félreeső kikötőbe, ahol a jegyeket lehetett megvenni. Feltűnt, hogy a mi hajónk segge volt a legkormosabb a kikötőben található összes hajó közül.

Kihajózva mi voltunk a nyílt vízen a leglassabbak. Az oké, hogy a hatalmas uszályok úgy mentek el mellettünk, mint egy Tesla Model X az elektromos roller mellett, de szerintem vízibiciklivel is lehagytuk volna a hajónkat. A helyi szinten óriási összegért megkaptuk a hajót, valami guide félét, a kapitányt, ellátást és egyszeri étkezést.

Gondoltam, hogy lesz ami lesz, pár dobozos sörrel kibírható lesz bármi is.

A kiadós zacskós levest követően azonban kiderült, hogy csak a palack víz volt benne az árban, kérhető további ellátás, jó roppanós készpénzért cserébe. Lehúzva éreztem magamat, de hát egyszer élünk, viszont csak kártya volt nálunk. A csávó megsajnált, és mondta, hogy igyak bármit, majd ha kikötünk, elvisz a bankhoz pénzért.

Ami tényleg csodálatos volt, hogy kereken huszonöt percet lehetett kajakozni az öbölben, egy kijelölt kis területen. Ha picit elhagytuk a kijelölt területet, akkor szóltak a hangosbemondón, de így is remek volt.

Elvittek egy gyöngytelepre is, ahol vehettünk volna mindenféle ékszereket, de mi inkább élményeket gyűjtünk, ezért sokkal jobban élveztük,hogy elvittek az öbölre jellemző sziklák egyikéhez, amelynek a belseje egy óriási barlang. Tiszta James Bond-fíling volt az egész, mintha valami főgonosz főhadiszállásán jártunk volna. Végre egy hely, ahol elfogadható időjárás volt!

Onnan már láttuk a partot, és csak két óra volt visszapöfögni a  rissz-rossz bárkával a kikötőbe.

Aztán mehettünk a bankba pénzért, hogy kifizessük a fogyasztást.

Vietnám, a csodás

Sajnos csak ennyi fért bele ebbe a másfél hétbe. Bali és Bangkok nem tetszett annyira. De Vietnám...

A kisebb gondok ellenére az egész egyszerűen csodálatos volt. Bármikor visszamennék, rengeteg van még ebben az országban. Olyan volt ott lenni, mint egy kiadósnak beígért kajálásnál csak kenyeret és vajat kapni. Az is jó, de még tudnék enni.

Hạ Long után szerencsére még visszamentünk Hanoiba, ami még jobb volt, mint elsőre.
Maybachok mindenfelé, a Louis Vuitton-boltok előtt is megfér a luxus Merci és a sarló-kalapácsos zászló.

Hanoiban szerintem két helyet kár kihagyni a gasztrofanoknak. Az egyik a helyi megfejtés a szendóra, amit a francia gyarmatosításnak is köszönhetnek, alapja egy brutál jó baguette, amit megküldenek pástétommal, sült disznóhússal meg savanyúval. A Banh Mi 25 az egyik fő lelőhelye.

A másik alapkaja a pho mellett a bún chả, ami nem más, mint grillezett disznóhús, rizstészta, nuoc cham (umami bomba szósz), rengeteg zöldség és zöldfűszer egyvelege. Ez egy olyan kaja, hogy elég sokáig el lehetne rajta élni. Egy eléggé felkapott helyen teszteltük elsőnek Hanoi városában: a Bún chả Hương Liên kicsit kiesik az epicentrumból, de megéri felkeresni. Hírét nemcsak a frenetikus ételéről szerezte, hanem arról is, hogy Obama elnök ott kajált Anthony Bourdain néhai séffel.

Elképzelni sem tudtam ezt a luxust, amit Vietnámban tapasztaltam. Persze hatalmas lehet a szakadék a gazdagok és szegények között, mégis mindenki nagyon kedves és jó fej volt. Kicsit sem szabad lesajnálni őket, mert a régen ismert Nyugatot már rég lehagyták fejlődésben, és még van bennük rengeteg tartalék.

Ha érdekes városokat keresnél fel, lélegzetelállítóan finom ételeket ennél, a pazar luxusba hajló olcsó szállásokon aludnál és sok más élményt szereznél, akkor Vietnám neked való!

Én várom a lehetőséget, hogy újra visszatérhessek, és még többet lássak belőle.

(Fotó: Bodor Tamás)