Az elszórt út menti látványosságokat az évek során arisztokratikus magasságig dicsőítették a fékre taposó lelkes rajongók, akik megállnak a klasszikus amerikai verdák mellett. Kalendáriumok, fotósorozatok és blogok változatos fórumain ugyanúgy, mint filmekben és videókban is gyakran találkozhatunk a feltűnő és ikonikus darabokkal. Az út szélén heverő emlékművek nagyon szimbolikusak: Amerika minden reménye és álma, művészete és üzlete, anyagiassága és szellemisége, na meg ostobasága és hírneve is a pályák mentén fekszik.

A már önmagában legendás Route 66 mellett, a texasi Amarillótól nyugatra szó szerint felállított Cadillac Ranch alapítója és megépítője egy maroknyi San Francisco-i művész-hippi. Bőkezű mecénás tette hozzá a zöldhasúakat a kezdeményezéshez: a csoportjuknak zavarba ejtően alterkedő nevet választó Ant Farm (Hangya Farm) csendestársa a milliárdos Stanley Marsh III volt. Az amarillói filantróp és művész szabadidejében élt-halt a tréfákért, és szeretett volna egy olyan műalkotást finanszírozni felesleges millióiból, amely megbotránkoztatja a helyieket. A leleményes hippik ki is gondolták a megoldást: polgárpukkasztó emlékművet állítottak az amerikai álom egyik legendás autójának, bemutatva az autótörténelem ikonikus ívének évtizedes evolúcióját, azaz: tisztelegtek a Cadillac jellegzetes, uszonyszerű hosszú hátsó farrésze előtt.

A projekt kapcsán tíz kocsit vezettek Marsh egyik birtokára, ahol félig betemették őket, orral a földbe úgy, hogy csak a farrészük emelkedett a levegőbe (elméletileg a gízai piramis dőlési szögével megegyezően). A végeláthatatlanul lapos texasi mezőkön innentől a '49-es Club Sedantól elkezdve a '63-as Sedan de Ville-ig változatos Cadillacek kezdtek virágozni.

A tíz őshonos Cadillac visszatelepítése az anyaföldbe 1974-ben történt. Attól kezdve az embereket egyre jobban elkezdte érdekelni a furcsa látványosság: leparkoltak a földbefejelő Caddie-k mellett, és olykor egy-egy darabot letörtek belőlük szuvenír gyanánt. Marsh-ot nem zavarta a modellek lassú leépítése, sőt, annak ellenére, hogy a köznép igen-igen megrongálta a farrészeket, még bátorította is az embereket, törjenek csak bátran maguknak egy szép hátsó szárnyat és tegeljenek rájuk kedvük szerint.

Ezután hosszú évtizedek lassú amortizációja következett. A modelleket, amelyek több időt töltöttek föld alatt, mint úton, a vázukig lecsupaszították és összefestették olyannyira, hogy már alig lehet felismerni, vajon autók voltak-e egykor.

A Cadillac Ranch manapság még népszerűbb, mint valaha: a 66-os úton utazók számára a Cadillac-kollekció meglátogatása amolyan rituális aktus. A hívőket semmi nem riasztja vissza: lehet az Texas-méretű felhőszakadás is, a rajongók vidáman átvánszorognak a bokáig érő sárban, hogy törhessenek az áldozati kenyerekből. Sokan mezítláb, a környéken legeltett állatok folyékony és szilárd végtermékére fittyet hányva, gyermeki örömmel vágnak át a mezőn (na meg az üres festékszórós flakonokon), és boldogok, hogy ott lehettek és grafittizhettek a kocsik maradványaira.

Ha téged is boldoggá tenne a kult-Caddie-k tegelése, akkor ajánljuk, hogy rögtön fotózd le a művedet, mert valószínűleg pár órán belül valaki más önkifejezése fog a helyén állni.

(Fotók: chrisbead, sturat, morten hendriksen, oneeighteen)