A Csatahajó-sziget története
Egykor Japán első modern szénbányája volt, ma már csak a szél és a sós permet pusztítja a Mitsubishi cég által több mint száz évig birtokolt kopár és lakatlan szigetet. A cég alapítója, Ivaszaki Jataró 1890-ben kezdte meg itt a szén kitermelését, 1893-ban érték el a tenger fenekét, és ebben az évben betonfallal erősítették meg a szigetet, hogy védjék a hullámzástól és a viharoktól.
1916-ban itt épültek Japán első kilenc emeletes lakóházai, amelyek abban az időben igen modernnek számítottak, még ha mai szemmel a mindössze alig tíz négyzetméter alapterületű lakások nem is tűnnek túl vonzónak. A konyha és a vizesblokk ebből kifolyólag kommunális használatú volt. 1919-ben fürdőt is avattak, a sziget alapterületét 1931-ig folyamatosan bővítették, ebben az évben adták át a helyi postát, 1936-ban a művelődési házat, 1939-ben az óvodát. Az életkörülményeket - a lehetőségekhez képest - folyamatosan javítani próbálta a cég: később gimnáziuma, buddhista- és sinto-szentélye, majd flipper terme, bordélyháza, kórháza, mozija és uszodája is lett Hashimának. De mindez nem változtatott a tényen: a 15 hektáros szigeten több, mint 12 ezren éltek.
A háború rabszolgái
A második világháború alatt a sziget férfi munkásainak többségét besorozták, de a hadiipar számára is rendkívül fontos szén kitermelése nem állhatott le. A munkaerőhiányt a japán által megszállva tartott Korea és Mandzsúria erőszakkal toborzott férfi lakosaival pótolták, akiket rabszolgaként dolgoztattak az életveszélyes bányában. 1945 augusztusáig mintegy 1300 koreai és kínai halt bele a borzasztó körülményekbe. „A holttesteket Nakanoshimán hamvasztották el, egy kis szigeten Hashima mellett.” Számolt be az akkori helyzetről Suh Jung-woo egykori koreai rabszolga 1983-ban, aki elmondása szerint, amikor megérkezett Hashimára, nem gondolta, hogy élve fog kijutni a “Pokol kapujából”, ahogy a rabok a szigetet nevezték.
Mitsubishi-társadalom
A Csatahajó-szigetnek speciálisan rétegzett társadalma volt. Legalsó rétegét a magányos idénymunkások képezték, aztán a Mitsubishi cég családos munkásai jelentették a legszélesebb réteget, utánuk következtek a tanítók, tanárok és intézményvezetők, végül a cég helyi igazgatója, aki nem csak szimbolikusan volt legfelül. A sziget csúcsán egy magányos faházban élt viszonylagos távolságra a betondzsungel tömegnyomorától.
Epilógus: 1974. január 15 - 2009. április 22.
Mivel a kőszénbányászat a hetvenes évekre elveszítette korábbi jelentőségét és helyét a kőolaj vette át, így Hashima is leértékelődött a Mitsubishi szemében. 1974. január 15-én a sziget tornatermében tartott ünnepségen a cég váratlanul bejelentette az ott összegyült lakóknak, hogy bezárják a bányát. A gyár hamarosan az ivóvíz és az élelmiszer szállítását is megszüntette, így alig több, mint három hónap alatt mindenki elhagyta a szigetet. Az utolsó lakó 1974. április 20-án szállt fel a Nagaszaki hajóra.
Oradour-sur-Glane is szellemváros, olvasd el, hogyan vált azzá!
Tovább Szellemvárosok című sorozatunkba, ahol további izgalmas részeket találsz!
(Fotók: frozenmilk, n-style, 36degrees, skyeslee, conbarbra)