A 8-asról figyelve mesés látványt nyújt a Somló, ez a magányos tanúhegy a nagy, lapos semmiben. A mese még érdekesebbé válik, ha letérünk az útról és kicsit közelebb gurulunk, be a Kreinbacher-birtokra.
Számtalanszor autóztam már el a Somló alatt a 8-as úton. Mindig lenyűgöz a látvány, ahogy ez a cuki kis hegy teljesen indokolatlanul dudorodik elő a földből a lapály közepén, de valahogy sosem jutott eszembe lekanyarodni a főútról és kicsit közelebbről is megismerkedni ezzel a különleges mini-tájegységgel. A minap viszont úgy alakult, hogy épp a Somló alá tértünk be ebédelni és pezsgőüzemet nézni egy elektromos autós túra betétprogramjaként. Szó szerint leesett az állam attól, amit láttam és ezek után az a minimum, hogy figyelmeztetek mindenkit, aki eddig hozzám hasonlóan csak távolról csodálta a Somlót, hogy igenis menjen csak kicsit közelebb, megéri!
A Bakony legszélén magasodó vulkanikus hegymaradvány lejtői képezik az ország legkisebb borvidékét, a legkisebb borvidék legnagyobb birtoka pedig az elsősorban pezsgőiről ismert Kreinbacher-borászat, amely az alig 600 hektáros szőlőtermő terület csaknem tíz százalékának termését dolgozza fel. A birtok tulajdonosa Kreinbacher József, aki elsődlegesen építőipari nagyvállalkozó. Cége hipermarketek, barkácsáruházak épületeinek sokaságát húzta fel, de dolgoztak a bécsi főpályaudvar tetőszerkezetén és a Puskás Aréna tetején is, és ők építik majd meg a gellérthegyi siklót is (ha tényleg megépül).
A fentiek ismeretében már érthető, hogy a Kreinbacher-birtok miért nézhet ki úgy, ahogy. Ez a borászat illetve pezsgőpince nem csak egy sima gazdasági vállalkozás, annak egyszerűen túlzás lenne, itt és most, a magyar valóságban, Veszprém megyében, a fővárostól 170, a Balatontól 60-70 kilométerre. Nem, ez egy sikeres üzletember hobbija, évtizedes távlatokban kibomló álma is, aminek rövid- vagy középtávon senki nem számolgatja a megtérülését. Így aztán belefértek a tervekbe a lélegzetelállító építészeti megoldások, a kreatív iparművészeti ötletek és még egy óriási beton szőlőszem is:
Nagyrészt a föld alá rejtve található a Kreinbacher birtok kompromisszumot nem ismerő, vérprofi, korszerű gépekkel berendezett pezsgőüzeme. Fából vaskarikának tűnik, hogy a legmodernebb olasz és francia berendezésekkel kizárólag tradicionális pezsgő készül itt, de a tradíció a pezsgő esetében nem a lábbal taposást vagy a fahordót jelenti. Az ilyen pezsgőknél az összeházasított alapborok második erjesztése palackban történik és a szén-dioxid sem kívülről kerül az italba, hanem az alapborhoz adott magas cukortartalmú tirázs likőrből az átmenetileg koronazárral lezárt üvegben "készítik el" az egysejtű élesztőgombácskák.
Az erjesztési-érlelési folyamat után (ez a hűvös pezsgőpincében minimum 18 hónap, de több év is lehet!) a palackokat egy elmés spanyol berendezés átforgatja, így a seprő a koronakupak alján, illetve ilyenkor a tetején gyűlik össze. Az üvegek így, fejjel lefelé egy gépsor elejére kerülnek, ahol a palackok szája -25 fokos folyadékba merül. A megfagyott seprődugót ezután a koronakupakkal együtt egy újabb gép kilöveti a palackból, ez a degorzsálás.
A megnyitott pezsgő gyorsan megkapja az ízeit, aromáját, cukortartalmát beállító expedíciós likőrt, majd szintre töltik és a gyári állapotában félelmetesen nagy, cseppet sem gomba alakú parafadugóval lezárják a palackot. Már csak a címkézés van hátra, utána az ital pár hónap pihentetést követően mehet is ki az üzemből, akár egyenesen az asztalra. Lehetőleg kerüljön is oda minél előbb! A sötét üvegben a pezsgőt hűvös helyen ugyan el lehet tartani jó ideig, de az ital a palackban már nem érik. Legfeljebb csak a kivételes, évjáratos palackoknál remélhetjük, hogy a pezsgő még hosszú évekig eltartható és idővel még gazdagabb lesz.
A Kreinbacher-birtokon töltött pár óra messze nem volt elég ahhoz, hogy megismerkedhessünk a teljes birodalommal; a hotel, a borpince, a felújított régi vincellérházak most kimaradtak. Beültünk viszont a remek stílusérzékkel berendezett, némi steampunk-hangulattal feldobott étterembe egy játékos-érdekes, tálalásában is rendkívüli, ráadásul igen finom menüsorra. Ebéd után pedig történt valami, ami különösen megmelengette a lelkemet.
Nem vagyok különösebben nagy rajongója a porcelánféléknek, általában jobban érdekel, mi van a tányéron, minthogy mi van a kaja alatt. Egyszer életemben viszont megesett, hogy felfordítottam a tányért és megnéztem, ki a gyártó, annyira tetszett a színe, formája, súlya, hangulata. Ez egy német kastélyszállóban történt, olyan 6-8 éve egy autós menetpróbán. A porcelánok a Steelite nevű brit konyhai miegymás-gyártó Craft sorozatának modelljei voltak. Szerettem volna egy komplett étkészletet tőlük, de miután megnéztük, mennyibe kerülnek, a családi költségvetési bizottság egyhangúlag úgy döntött, hogy mégsem kezdünk el darabonként 35 eurós tányérokat pakolgatni a mosogatógépbe. (Később életem párjától kaptam ajándékba EGY szettet ebből a készletből, amiből csak én ehetek-ihatok.)
Időközben többször láttam már az én álomtányérjaimhoz hasonló, török vagy kínai, olcsón kapható éttermi készleteket. Valódi Steelite cuccot viszont egészen a német kaland óta most láttam először, itt, egy magyar étteremben, a Kreinbacher birtokon, a kávém alatt. Úgy néz ki, ők úgy döntöttek, ezen sem spórolnak:
Egy nagy baj azért volt ezzel a birtoklátogatással: hogy kocsival volt a csapat. Így aztán fogalmam sincs, hogy a látványos környezetben, profi technológiával mégis milyen pezsgők készülnek a Somló lábánál. A fene egye meg, most kénytelen leszek visszamenni még egyszer, hogy ne csak nézegessem a pezsgőket, hanem meg is kóstoljam végre őket. Hát nem borzasztó ez?