Évekkel ezelőtt én is pontosan olyan voltam, mint a legtöbb fényképezőgéppel bóklászó turista Londonban. Mindenki mással közösen tolongtam a reklámokkal telepakolt Piccadilly Circusön, megtekintettem az egyenesen kihagyhatatlannak minősített Buckingham-palotát és láttam a nagyméretű hajók kedvéért felnyíló Tower Bridge-et, én is elkészítettem egy csomó értelmetlen és nagyrészt ferde képet a Big Benről és kétségbeesetten kerestem egy igazi londoni taxit. Mindeközben bármennyire is érdekes volt az a London, amit az útikönyvek mutatnak, valójában úgy tűnt, mintha a kosaramba tettem volna New York-ot a Poundlandben.

Ezért aztán nagyon nehezen adtam második esélyt Londonnak, de nagyon jól tettem, hogy megadtam.

Érdekes módon épp az utazós ajánlók nem foglalkoznak igazán azzal a pezsgő sokszínűséggel és valódi hangulattal, ami megmutatja London szerethető, kedves és végtelenül érdekes arcát. Ellenben az olyan applikációk, mint a Tripadvisor vagy a TikTok mutatnak valami olyat, amit mások nem, de leginkább a barátok ajánlásai voltak döntőek a rövid látogatáson, ahol végre megláttam, hogy ez a hely nem kizárólag a történelmi és várostervezési sajátosságok miatt ennyire sokrétegű.

Ha el tudod engedni az óriáskeréktől a westminsteri apátságig tartó listát, akkor hamar rájössz, hogy senki nem ezeket mesélte Londonról, amikor visszajött. Legalábbis nem hallottam még senkit arról áradozni, milyen jó volt az összetaperolt üvegen keresztül rettenetes fényképet csinálni a városról a hatalmas karika csúcspontján, aminek hibátlan verzióját egy rövid Google keresés után bárki megnézheti.

Sokkal jobb élmény elmerülni a southwarki Borough Market tömegében, ahol csak kapkodtam a fejem, mert baromi éhesen csöppentem bele abba a zsúfolt világba, ahol szinte bármilyen nemzet ételeit megkóstolhatom, hiszen mind néhány lépésre van egymástól. Csak át kell törni hozzá a tömegen és beállni a sorba, mert nyilván azok az igazán jó helyek, ahol hajlandóak az emberek hosszú percekig bámulni az Instagramot miközben sorban állnak. Itt végül Tomi és Noémi tanácsára olyan gombás rizottót ettünk, hogy ennél már csak Modenában volt finomabb. Miközben a sajttal és gombával gazdagon megpakolt rizottót ettük, a földön ülve, műanyag tálból, fa evőeszközzel, legalább további három helyet néztem ki, ami miatt vissza kell jönnöm a Borough Marketre.

Ezen a helyen már a XII. században is piac volt, de a mostani formája csak a XIX. század közepén alakult ki. 1851-ben tervezte meg a jelenleg is használt épületeket Henry Rose, majd a következő évtizedben bővítették, a Southwark Streeten látható art deco stílusú bejáratot pedig 1932-ben építették. Benne sétálva szinte visz a tömeg, a hangzavart pedig csak a piac felett robogó vasút zaja tudja elnyomni.

Ezek után szinte nyugodnak hatott a közel másfél kilométer hosszú Regent Street, ahol lassan araszolnak az autók, a kirakatok előtt hatalmas táskákat fognak össze azok, akik megtehetik, hogy a legnagyobb márkák üzleteiben töltsenek el órákat a megfelelő darab kiválasztásával. Ahogyan minden igazi világvárosban, úgy itt is gigantikus teret vásárolt magának az Apple Store, de én a gyerekes szülők rémálmába, a pénztárcára több emeleten át veszélyes Hamleys játékboltba jöttem, hogy Corgi Ford Escort RS Corsworth-ot zsákmányoljak szuvenírnek. Az üzletből kilépve szinte üdítő, ha a fekete Range Roverek és az S 580-as Mercedesek között felbukkant egy merészebb színű Bentley Continental GT vagy méltóságteljes Rolls-Royce Phantom.

Tehát ahol elköltik a pénzt, az a Regent Street, ahol pedig csinálják az az üzleti negyed. Könnyen fel lehet ismerni a vörös téglával borított házak fölé magasodó felhőkarcolókat, köztük természetesen ott a 30 St. Mary Axe-en található Uborka. Másnak is szokás hívni, de mi maradjunk inkább annál, hogy ez egy 180 méteres és 40 emeletes uborka. Klassz kontrasztnak pedig ott van a Lloyd's biztosítóintézet kifordított épülete a Lime Steeten, mely úgy néz ki, hogy Luc Besson beválogatná szereplőnek az Ötödik elembe.

Minden londoni látványosság közül viszont egyértelműen a Barbican Centre súlyos építészete nyűgözött le igazán.

Abban a városban, ahol túlcsordulnak a viktoriánus házak, a metróvonalak pedig olyanok, mintha az alagutat ürgék tervezték volna, itt van ez a brutalista mennyország tele rideg színekkel, felfoghatatlan méretekkel és a könnyedség legnehezebb formájával. Balázs azt mondta, hogy a Barbicant mindenképp látnom kell, és tökéletesen igaza volt, mert ezt a felfoghatatlan méretű negyedet kár lett volna kihagyni. Kívülről csak az irdatlan tömb látszik meg a parkolóházak, de benne sétálva olyan, mintha a Mézga Aladár különös kalandjainak Gulliverkli 5-jével érkeztünk volna meg egy futurisztikus szocialista falanszterbe.

Már a római kori Londonban is hasonló volt a hatás, amikor falakat húztak a város köré. A Barbican név is latin eredetű, mely pont a védelemben megerősített városra utal. Aztán teltek az évszázadok és London folyamatosan változott, majd a második világháború idején ezt a részt porig rombolták. 1957. szeptember 19-én döntöttek úgy, hogy új lakónegyedet húznak fel ide, amihez komoly városrendezési munkálatokat is végeztek, hogy a tömegközlekedés is ki tudja elégíteni azt a rengeteg lakót, aki majd a Barbicanből ingázik a munkahelyére.

1969-ben adták át az első épületet, a Speed House-t, mely az angol térképész és felfedező, John Speed után kapta a nevét. Az utolsó ház a 44 emeletes Shakespeare Tower csak 1976-ban készült el, és évekig Európa legmagasabb lakóépületeként szerepelt a Guinness Rekordok Könyvében. Kifejezetten jómódú városi embereknek és családjaiknak tervezték a Barbicant. A lakásokat a Corporation of London piaci áron adta ki, így sok politikus, ügyvéd, bíró és bankár telepedett le ebben az újonnan felépített negyedben. Kezdetben bérlakások voltak, de a 80-as évektől kezdve sokan éltek a vásárlási jogukkal, így mostanra a többségük magántulajdonban van.

Bárhol sétálhatunk, mert a Barbican akár három emeletnyi magasságban lévő parkjait és más közösségi tereit folyosók és lépcsők kapcsolják össze, a forgalom és a parkolók, tehát minden közlekedési eszköz a talajszinten van. Néhol egészen érdekes, hogy fentről rálátni a kisebb sorházakra és a kertekre, máshol pedig szinte nyomasztóan magasodik fölénk a tömb. A Barbican negyedben van színház, egy remek étterem, ahol jó áron lehet finomat enni és könyvtár is.

Félköríves épülete, a Frobisher Crescent szerepel a Quantum csendje című James Bond filmben, mint az MI6 főhadiszállása.

Irgalmatlanul nagy, teraszokkal oldott tömbként szinte lebeg a mesterséges tó zöld vize és szökőkútjai felett a Gilbert House tömbje, amiről le sem tudom venni a szemem. Az oszlopokon álló lakótömb alatt függőfolyosó vezet át a víz felett, onnan remekül látszik a Defoe House és London legmagasabb lakótornyai, a víztükörbe süllyesztett kis kertek, meg az egész Barbican lépcsőzetes elrendezése, a következetes stílusa. Ridegnek tűnhet elsőre, de elég sétálni a hatalmas tereiben, nézni ahogyan a vízparton zenét hallgatnak, beszélgetnek, könyvet olvasnak vagy laptopjukon dolgoznak az emberek, és rögtön megtelik élettel az egész.

Három építész mesterműve ez, mindhárman a Kingston Polytechnicen tanított, amikor részt vettek a Golden Lane Estate építészeti versenyén. Megállapodtak, hogy bármelyikük is nyerjen a tervpályázaton, beveszi a másik kettőt partnernek a projektbe, így lett Geoffry Powell, Peter Chamberlin és Christoph Bon alkotása a még mindig brutalista utópiának tűnő Barbican Centre.

Nagyon kevés szebb pályaudvar van a St Pancarasnál, ahonnan az Eurostar vonatok is indulnak Angliából Belgiumba, Franciaországba és Hollandiába. A George Gilbert Scott és William Henry Barlow által tervezett neogótikus pályaudvart 1868 októberében nyitották meg, benne található egy fényűző luxusszálloda is. Amikor már a kötelező fish and chips is megvolt, akkor ennek a közelében ültünk be a Five Guysba egy olyan duplahúsos sajtburgerre, hogy utána már nem gyalogoltunk akkora lendülettel.

Nem maradt más hátra, mint a szuvenírek, amire Lacinak volt egy remek ötlete. Ahelyett, hogy kínai kacatokkal tömött turistacsapdákban válogatnánk hűtőmágnest, inkább menjünk el a London Transport Museum shopjába, ahol tényleg igazán londoni cuccokat lehet zsákmányolni, abban a stílusban, ahogyan csak az angolok tudják.

Ez is érdekelhet: