Idei családi nyaralásunk, Ráczék balti túrájának egyik legcsillogóbb fénypontja egy ugyancsak sötét hangár gyomrában tett látogatás volt. A több kiállítótérrel, épülettel is rendelkező Észt Tengerészeti Múzeum legnagyobb tárlatát a tallinni kikötőben található egykori hidroplánhangárban rendezte be. A látogatók előtt 2012-ben megnyitott Lennusadam csarnok bejárása és a kikötőben lehorgonyzott múzeumhajók megbámulása nyomatékosan ajánlott program mindenkinek, aki már úgyis ott van a Baltikum északi csücskében!

A hatalmas, 1916–17-ben épült, 2010-ben újjáépített hangárban az észt tengerjárás történelmének számos fejezetével kapcsolatban találunk kisebb-nagyobb kollekciókat. Nem véletlenül írtam tengerjárást hajózás helyett: egyebek mellett a Balti-tenger partvidékén népszerű jégvitorlázás világában is mélyen elmerülhetnek a látogatók.

És elmerülhetünk az Észt Haditengerészet által rendelt, Angliában épült, 1936-ban vízre bocsátott Lembit tengeralattjáróban is.

Maga a tengeralattjáró többé már nem merül, de amíg 2011-ben ki nem emelték, az 1979 után már múzeumhajóként működtetett Lembit volt a világ legöregebb, még vízen lévő tengeralattjárója. Így, a hangárban kiállítva viszont ennek a hajónak megvan az az előnye, hogy teljesen körbe lehet járni. Sétálni lehet rajta is, benne is és alatta is, ami más tengeralattjárókra nem igazán jellemző dolog.

A mai tengeralattjárók biztosan tágasabb, kényelmesebb és biztonságosabb hajók. Ha arra gondolok, hogy ez a 86 éves masina egykor harminckettő, sőt: a szovjet időkben harmincnyolc emberrel a gyomrában merült le akár 120 méteres mélységbe, kicsit kiráz a hideg. Még az a legfeljebb egy-két tucat látogató is folyton egymás útjába kerül, aki ma ereszkedik le a szűk lépcsőn, a mindenhonnan kiálló kallantyúk, csapok, rudak pedig még a stabilan kiállított hajón is hajlamosak belenyomakodni néha az ember testébe. Alighanem szerencsés dolog volt csupán kék-zöld foltokkal megúszni a puszta közlekedést is a hajón a hullámzó tengeren; nem kell ahhoz csata, hogy egy ilyen tengeralattjárón sérülést szerezzen valaki.

A matrózok ágyai a falról lógó keskeny matracok, a kapitány kabinja viszont bordó plüss és sötét nemesfa borítású luxuslakosztály. A hajó parancsnokának még zuhanykabin is jutott a kezdeti időkben, de később ezt a helyiséget átalakították rádiószobává. A szépen preparált múzeumhajón jól látszanak a technikai részletek is. A két darab 600 lóerős dízelmotor és a szintén két darab, 400-400 lóerős villanymotor működése könnyen áttekinthető. Nem egyszerű viszont megérteni a temérdek szelep, csap, tekerentyű szerepét a Lembit működésében.

Megrendítő időszakos kiállítást rendeztek be a múzeumban a nyugati irodalomban ritkán említett Jumindai Aknacsata, más néven Orosz Dunkerque vagy Tallinn szovjet evakuálása néven ismert második világháborús tragédiáról. 1941 augusztusában a szovjet megszállás alatt álló Tallinnt elérték a német csapatok, a német és finn hadsereg pedig részint elaknásította a Juminda félsziget környékén a partvidéki vizeket, részint pedig parti lövegekkel ágyúzta, hajókról torpedózta és repülőkről lőtte az észt fővárosból távozni próbáló szovjet hajókonvojokat. Becslések szerint 28 ezer embert sikerült átjuttatni a tengeri poklon, miközben több mint tizenkétezren haltak meg az evakuációban.

A nyomasztó, sötét kiállításnak a fekete paravánlabirintusban itt-ott felbukkanó korabeli aknákkal, a képernyőkön szörnyű archív felvételekkel, túlélők beszámolóival szörnyű időszerűséget ad az a helyzet, ami nyolc évtizeddel később újra kialakult Európában.

A múzeum kialakítása nagyon látványos, a kapcsolódó szolgáltatások minősége is kiváló. A parkolással viszont lehet egy kis gond. A kikötői parkoló használatához szükséges mobilapp csak észt rendszámot lett volna hajlandó elfogadni a regisztrációhoz, de sebaj: a közelben normál városi parkolóhelyek is akadnak bőven. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, hogy a múzeumban mindenhol túl sötét van. Közelről persze jól látszik minden és az interaktív magyarázó képernyők is jól láthatók a félhomályban, de

a fotózás komoly kihívásokat jelent, és az egész látogatást áthatja a Sötét Oldal baljós közelsége. Persze nem kizárt, hogy ez szándékos, hiszen a temérdek hadtörténeti emlékhez, szörnyű csaták, tragédiák bemutatásához passzol a sötét,

illetve a sok ágyú, harcjármű, akna, emberek hatékony gyilkolására fejlesztett eszköz között nyugodtan tekinthetjük a fény hiányát a háború mai időkben újra a kontinensünkre vetülő nyomasztó árnyékának is.

A Lennusadam nyitvatartásáról, jegyárairól, kiállításairól a múzeum jól felépített, gazdag információtartalmú weboldalán lehet tájékozódni. A galériában egész csomó, az én képeimnél jobban bevilágított, részletesebb fotót is talál, aki még nézelődne egy kicsit.

Ha inkább az autós múzeumok érdekelnek, olyanból is találsz egy nem akármilyet a Baltikumban: