Ha szívesen csinálnál éber rémálmot egy kánikulai napból, már mondom is a receptet.
Előre bocsájtom, hogy mivel ezért a kalandért majdnem sikerült kiutaltatni magamnak egy Darwin-díjat, fehér zászlóval sétálok be az engem lehülyéző hozzászólások közé. Ha az én kontómra akarsz okosabbnak tűnni a kommentszekcióban, légy a vendégem, bár ezt a sztorit inkább azért mesélem most el, hogy megkíméljelek azoktól a hibáktól, melyek elkövetése miatt majdnem vízihullát csináltam magamból. Tragikomikusan szórakoztató és tanulságos lesz, hidd el!
A Tisza-tó baromi jó hely! Ezt még nem építették körbe fizetős strandokkal, privát luxusvillákkal és méregdrága lakóparkokkal – igen, rád nézek, kedves Balaton –, így az egész elképesztően nosztalgikus békebeli hangulatot áraszt a partjára épült kempingekkel, az egész tavat körülölelő bicikliúttal, a háborítatlan nádasokkal és a virágzó vízi élővilággal együtt. Itt még simán megteheti bárki, hogy kisétál a tó partjára és felver egy sátrat a fák hűsítő árnyékában, ahogyan akkor sem kell sokat gondolkodnod, ha egy SUP-pal szállnál vízre, hiszen ezt is megteheted gyakorlatilag bárhol, anélkül, hogy egy redős tarkójú szekus kellemetlenkedne a hátad mögött.
Én lennék az utóbbi – mármint a SUP-os, nem a szekus –, aki akkor indította el a majdnem elhalálozásához vezető eseményláncolatot, amikor eldöntötte, hogy pont azon a szombaton fog elmenni kicsit evezni a Tisza-tóra, amikor a június végén Európát felégető gyilkos hőkupola kényelembe helyezte magát a Kárpát-medence fölött.
Mikor ne szállj vízre
Ha csak annyit írnék le, hogy délelőtt fél tíz körül, 32 fokban tettem fel a vízre a SUP-ot, hogy nagyjából dél környékéig evezgessek egy jót, mindenféle helyismeret nélkül – teszem hozzá, teljesen egyedül –, valószínűleg már ennyi információ is elég lenne ahhoz, hogy a nálam tapasztaltabbak megvonják a szemöldöküket. Bár az eddigiek valóban nem festenek túl jó képet az értelmi képességeimről, annyival azért kiegészíteném a felvezetést, hogy egyébként igen gyakran szoktam solo kalandokra indulni, amit általában körültekintő tervezés előz meg, csak épp ezúttal a mégis, mi baj történhetne? érzés elaltatta bennem az egészséges veszélyérzetet.
Napszúrás
A kibontakozó történet során elszenvedhető károsodások közül a napszúrás a legenyhébb verzió. Ez akkor alakulhat ki, ha a fejet és a tarkót hosszabb ideig közvetlen, erős napsugárzás éri. Ilyenkor nem feltétlenül az egész test melegszik túl, hanem főleg a fej, melynek következtében az agyhártya kórokozó nélküli, úgynevezett steril gyulladása alakulhat ki. Tipikus tünetei többek között az erős fejfájás, szédülés, gyengeség, hányinger, súlyosabb esetben láz, zavartság vagy ájulás. Önmagában a napszúrás ritkán jár végzetes következménnyel, de súlyossá válhat, főleg ha eszméletvesztés, előrehaladott idegrendszeri tünetek vagy csillapíthatatlan láz jelentkezik.
Nem voltam azért teljesen segghülye, vittem magammal néhány dolgot, ami nélkül most egészen biztosan nem pötyöghetném le ezeket a sorokat: a vízhatlan táskámban jutott hely másfél liter víznek, naptejnek, egy törülközőnek, a telefonomnak, egy drónnak és egy power banknak, a fejemre húztam egy baseball-sapit meg egy napszemüveget, leparkoltam az autómat Poroszló határában, felfújtam a SUP-ot, aztán gyí!
Mire felálltam a deszkán és elkezdtem taszigálni magam alatt a vizet, a hőmérő már 33 fokot mutatott, a Nap gonosz vigyorba torzult arccal lángolt az égen, a Tisza-tó pedig valami ilyesmit gondolhatott:
gyere csak, kicsi SUP-os, most kapsz egy életre szóló leckét alázatból!
Eddig még jó
Mint mondottam volt, a Tisza-tó földrajzának tekintetében totális fogalmatlansággal indultam neki a tripnek. Én csak evezgetni akartam egy kicsit, amíg bírja a testem a forróságot, hogy legyen egy kis színem, átmozgassam az izmaimat, lássak egy-két vízimadarat meg csináljak pár vagány drónfelvételt, amivel lehet rajoskodni a Facebookon. Az első másfél órában jött is annyi endorfin, dopamin meg adrenalin, hogy azt érezzem, baromi jó döntés volt vízre tenni magam, aztán megláttam a távolban a nádasból kiemelkedő Bölömbika-kilátót és az első gondolatom az volt, miért is ne?.
A kilátó akkor szemre nagyjából két kilométerre volt – hah, az nem távolság! – a vizem kitartott, a naptej szintén, én magam erőm teljében a reggelire elfogyasztott szalonnás tojástól, úgyhogy uzsgyi! Az első figyelmeztető jelet akkor dekódolhattam volna, amikor rájöttem, hogy bár a kilátót légvonalban könnyű belőni, a vízfelületet minden irányban felszabdaló nádas miatt már kicsit sem egyszerű odaérni a lábához.
Vagy háromszor lepattantam a nádasról, mire találtam egy vékonyka irtást, amin keresztül végre elértem a kilátót. Kikötöttem a tövében, felsétáltam a tetejére, ott elégedetten körbenéztem, aztán visszaszálltam a SUP-ra és elhatároztam, hogy még kicsikét kimegyek a nyílt vízre, napozok tíz percet, aztán irány vissza Poroszló, mielőtt még megkordulna a gyomrom és elfogyna a kulacsból az akkor már langyosra melegedett ivóvíz.
Ahogy ott feküdtem a totális szélcsendben, körülöttem halak rabolgatták a bogarakat a víz felszínéről, a nádasban akármilyen madarak szöszmötöltek és hattyúk kísérgették árnyékba a fiókáikat, azt éreztem, hogy ennél jobb időtöltés nem is létezik a világon.
Na most mi lesz, kicsi SUP-os?
Nagyjából negyed óra után fogtam magam, orral Poroszló irányába állítottam a deszkát és evezni kezdtem. Úgy okoskodtam, hogy a part innen nagyjából három kilométerre lehet, addig pedig még épp kitart bennem az egyre csökkenő komfortérzet. Hiszen a kellemes napozgatás után a bőröm már jelét adta annak, hogy ennél sokkal több UV-sugárzás már nem feltétlenül lenne egészséges, a vizem is vészesen fogyott és a gyengülő evezőcsapások is arról árulkodtak, hogy lassan el lesz égetve a reggelivel magamhoz szólított kalória. Na de három kilométer? Azt lehozom megrottyanva is, ugyebár!
Kiszáradás
A végzetes kiszáradás nem egyszerűen azt jelenti, hogy nagyon szomjas az ember, hanem azt, hogy a test annyi vizet és elektrolitot veszít, hogy összeomlik a keringés, az agy és a létfontosságú szervek vérellátása. A folyamat akkor zajlik le, amikor a szervezet több folyadékot veszít, mint amennyit pótolni tud, vagyis tipikus esete, amikor valaki túl kevés vízzel megy ki evezgetni egy tóra és amit megivott, azt néhány óra alatt ki is izzadja. Ilyenkor jön a szomjúság, szájszárazság, fejfájás és fáradtság, majd ahogy romlik a helyzet, a vér mennyisége csökken, besűrűsödik a keringő folyadéktér, a szív gyorsabban ver, a vérnyomás pedig bezuhan. Ettől az ember szédül, gyenge, bizonytalan, felálláskor elájulhat, ami szintén nem egészséges, ha történetesen egy SUP-ról esel be eszméletlenül a vízbe. Súlyos folyadékvesztésnél kialakulhat hipovolémiás sokk, amikor a szív már nem tud elég vért és oxigént eljuttatni a szervekhez. A helyzet ezután már életveszélyes: zavartság, ájulás, görcsroham, sőt, kóma is beállhat, a szervek oxigénhiányos állapotba kerülnek, és beindulhat a többszervi elégtelenség. Ilyenkor a beteg gyakran már nem képes értelmesen jelezni, hogy baj van, sőt súlyos kiszáradásnál a szomjúságérzet is gyengülhet. A végpont rendszerint sokk, eszméletvesztés, szervkárosodás és szervleállás, majd halál.
Amikor először találtam szembe magam a nádassal, még nem estem kétségbe. Megkerülöm – gondoltam, de amikor eveztem újabb párszáz métert, a nádas vonala még mindig nem akart a nekem tetsző irányba görbülni. A telefonom addigra annyira túlmelegedett, hogy a küszködő processzor teljesen levette a kijelzőről a fényerőt, de fél óra után muszáj volt elővennem a Google Térképet, hogy megnézzem, hova a francba sikerült elterelgetnem az egyre forróbb SUP-ot. A kezeimmel hajtogatott árnyékban aztán meg is kaptam ezt az információt.
Aki ismeri a Tisza-tavat, tudja, mi következik, de mivel én totálisan fogalmatlan voltam, úgy kaptam arcba a felismerést, mintha valaki megküldött volna egy tízkilós kalapáccsal: Poroszlón csak a Kis-Tiszáról lehet kikötni, amit egy félelmetesen kiterjedt és ép ésszel megjegyezhetetlen körvonalú nádas-labirintus választ el a tó többi részétől.
Én pedig ott találtam magam a labirintus rossz oldalán, az addigra 36 fokos hőségben, üres gyomorral és gyászos két deciliternyi meleg ivóvízzel a kulacsomban, a kíméletlenül perzselő Nap alatt, ami elől a nyílt vízen képtelenség elbújni. Hirtelen kivert a víz, az ujjaimmal nagyítottam egyet a térképen, hogy megnézzem, mennyit kellene eveznem, hogy kikerülve az előttem tornyosuló nádaskontinenst, visszajussak oda, ahol vízre szálltam.
A telefonom még épp meg tudta mutatni a megoldást, aztán megadta magát a hőségnek és kikapcsolt, magamra hagyva a kétségbeeséssel: bármelyik irányban is indulok el, legalább nyolc kilométernyi távolságot kellene valahogy legyűrnöm a partig.
Ez pedig egészen egyszerűen esélytelen. A harmadáig sem bírom víz nélkül. Meg fogok dögleni a picsába!
Pánikolni csak okosan!
Az első gondolatom az volt, hogy segítséget kellene hívnom, aztán eszembe jutott, hogy egyrészt most adta meg magát a telefonom, másrészt pedig egy önérzetes fasz vagyok, hát nehogymá’ ne tudjam megoldani valahogy ezt a kánikulai délutánt anélkül, hogy bekerülnék a helyi hírekbe, mint a hülye SUP-os, aki negyven fokos hőségben indult neki a Tisza-tónak.
A gyors helyzetértékelésem mindenesetre helyes volt: nem fogok partot érni ivővíz nélkül. Ha így indulok el, garantált, hogy végzetes hőgutát kapok, mielőtt a szárazföld közelébe kerülnék. Az irányokat nagyjából vágtam, de mivel a telefonom megrottyant, jómagam pedig kicsit sem voltam képben, hogyan kanyarog az előttem tornyosuló nádas – ráadásul a kiszáradás miatt az is esélyes volt, hogy hamarosan elkezdem elveszíteni a maradék tájékozódási képességemet –, nem tűnt jó ötletnek csak úgy találomra elindulni.
Hőguta
A hőgutával rendszeresen szokás vicceskedni, amikor nagyon meleg van, pedig ez az állapot egy kicsit sem vicces és gyorsabban felfektetheti az embert a ravatalozóra, mint egy rosszkor érkező tehervonat. A hőguta a hőártalmak legsúlyosabb formája, amikor a szervezet hőszabályozása összeomlik, a test már nem tudja leadni a hőt, a maghőmérséklet pedig gyorsan, gyakran 40 Celsius-fok fölé emelkedik. Az állapotot a meleg, a napsütés, a fizikai terhelés, a szélcsend, a kevés folyadék és az árnyék hiánya okozza, melyek hatására a test egyre nehezebben képes hűteni magát. (Csupa olyan dolog, amivel egy eltévedt SUP-os kénytelen farkaszemet nézni a Tisza-tavon.) Először szomjúság, fejfájás, szédülés, hányinger, izomgörcs jelentkezik, amikor a szervezet még megpróbál erős izzadással és a bőr ereinek tágításával hőt leadni, de ha a környezet túl forró, a folyadék túl kevés, vagy a terhelés túl nagy, ez már nem elég. A pulzus szapora lesz, a keringés túlterhelődik, a testhő tovább emelkedik. Ez a döntő pont, amikor már koordinálatlanság, beszédzavar, ájulás, görcsroham és eszméletvesztés is előfordulhat. A hőguta sürgősségi állapot, nem egy átmeneti rosszullét, ami azonnali beavatkozást igényel, a tartósan magas testhő ugyanis sejtszintű károsodást, gyulladásos választ, több szervet érintő működészavart, végül pedig akár halált is okozhat.
Egy dologban biztos voltam: valamit csinálnom kell, amíg még eszemnél vagyok, mert az akkori helyzetem nem kecsegtetett semmi jóval. Erőltettem magamra némi nyugalmat és arra jutottam, hogy először is le kellene hűtenem a testem, mert az adott körülmények között valóban öles léptekkel haladtam előre a hőguta felé vezető úton. Elővettem a naptejet és centi vastagon bekentem a karjaimat, a törülközőt alaposan bevizeztem, a fejemre terítettem és ráhúztam a baseball-sapkát. A telefont is jó lett volna életre kelteni, ezért beraktam a vízhatlan táskába, amit kikötöttem a SUP-hoz és a vízbe raktam, hátha így lehűl és megébred az elfáradt mobil.
Hirtelen azt vettem észre, hogy a perifériámon sárgásszürke káprázat táncol. Jól tudtam, ez mit jelent: ez már a kiszáradás egyik tünete, de az is lehet, hogy a vércukrom zuhant be, mert nincs már üzemanyag, amit a testem elégethetne evezés közben. Tőlem balra a messzeségben a nádas felé tornyosuló Bölömbika-kilátó képe remegett a fortyogó légben. Valószínűleg ez az irány a nyerő, hiszen ha eljutok a kilátó lábához, ott talán újra képes leszek megtalálni a nádason átvezető vékony írtást, ami visszavezet a Kis-Tiszához.
Nem tűnt jó ötletnek állva evezni, ezért törökülésbe helyezkedtem és lassú tempóban, két evezésenként oldalt váltva indultam meg. A káprázat a látómezőm egyre nagyobb részén mocorgott. Az is eszembe jutott, hogy ezen a ponton talán érdemes lenne a közvetlen életveszélyt azzal elkerülni, hogy iszok néhány kortyot a Tisza-tó vizéből. Körülöttem öklömnyi kagylók lebegtek a felszínen, fehér színű hab táncolt a furcsán matt, olajos tapintású langyos vízen, amit algafelhők tettek még zavarosabbá. Ha ezt venném magamhoz, garantált egy kiadós gyomorfertőzés, a kérdés csak az, hogy az így nyert folyadék elég lenne-e ahhoz, hogy partot érjek, mielőtt elkezdeném kifosni a lelkemet.
Gyomorrontás
Na mégis, miért nem iszik a szomjazó SUP-os az alatta hullámzó végtelen mennyiségű édesvízből? Az, hogy a víz fürdésre alkalmasnak tűnik, nem jelenti azt, hogy ivóvíz. A természetes tóvíz tartalmazhat baktériumokat, vírusokat, parazitákat, algatoxinokat, állati ürülékből vagy bemosódásból származó szennyezést, még akkor is, ha egyébként tisztának tűnik. Azt pedig ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy a Tisza-tó napok óta melegedő, mostanra langyosnak érződő vize nagyjából sehol sem tűnik tisztának. A vízfelület habos, algás, zöldesbarna színű, a nádas közelében még itt-ott döglött halakat is lehet látni a felszínen lebegve. Az édesvízi algavirágzásokat gyakran cianobaktériumok okozzák, amelyek toxinokat termelhetnek, melyek lenyelés után hasi fájdalmat, hányást, hasmenést, szédülést, súlyos esetben májkárosodást is okozhatnak. Vészhelyzetben természetesen más a mérlegelés. Ha tényleg az a választás, hogy az ember órákig víz nélkül marad 40 fokban és a hőgutát kockáztatja, esetleg elájul a SUP-on ülve, akkor a közvetlen életveszély nagyobb lehet, mint annak a kockázata, hogy esetleg gyomor- vagy bélfertőzést kap a tóvíztől. Így vagy úgy, ez egy olyan dilemma, melyből semmiképpen nem kerülhetsz ki győztesen.
A kérdés szerencsére költői maradt, az egyik nagyobb nádsziget tövében hirtelen észrevettem egy hajócskát, amiben egy pecás pihegett a hajó fölé kifeszített napvitorla árnyékában. Ahogy elindultam felé, látta, hogy nem vagyok teljesen képben. Gyakorlatilag kérnem sem kellett, mire odaértem, egy flakon ásványvízzel a kezében várta, hogy előadjam, mit szeretnék.
Szenvedjél akkor!
Hálásan megköszöntem a kedvességet, a kézhez kapott vizet nagyjából egy slukkra zúdítottam le a torkomon, majd ezen felbátorodva anélkül eveztem tovább, hogy megkértem volna a jó pecást, ugyan, szóljon már a Baywatch-nak, mert itt egy SUP-os éppen meghalni készül. Ez az iromány újabb fontos tanulsága a ne menj egyedül, helyismeret nélkül, 40 fokban a Tisza-tóra! kitétel mellett: tessék ledobni azt a köcsög önérzetet, és ha baj van, nyugodtan hagyd, hogy mások mentsék meg a szaros életedet!
Ott és akkor talán úgy gondoltam, hogy a kapott 7 deci víz már elég lesz ahhoz, hogy partot érjek, de fél órával később megint benavigáltam magam a nádasba, ahonnan ismét nagy kanyarban kellett kerülni a kilátó felé, így újra megjelent a szürke-sárga káprázat a fejem körül, én pedig ismét elkezdtem magamban átkozni a percet, amikor vízre tettem a deszkámat.
A Tisza-tó nem vicc! Ugyanannyira nem vicc, mint mondjuk a Börzsöny, ahol szintén simán meg lehet halni, ha az ember felszerelés és fogalom nélkül, egyedül indul neki a rengetegnek. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a természet nem viccel, az ember pedig baromi törékeny létforma tud lenni, ha nem ideálisak a körülmények. Lehet, hogy kicsi ez az ország és a Tisza-tó sem Földközi-tenger, de ahhoz pont elég nagy, hogy egy magára maradt embert kinyírjon a hőguta, miközben a nádassal harcol a perzselő Napon.
Mire odaértem a kilátóhoz, már biorobot üzemmódban lapátoltam a vizet. A szédülés és a fejfájás is megérkezett, az izmaim elkezdtek savasodni, a bőröm sercegett a hőségtől, mint a forró olajra dobott hagyma. Nagyon gyorsan szénhidrátra és vízre volt szükségem.
Szevasz, szárazföld!
Amikor rábukkantam a nádasba vájt irtásra, már örülni sem volt erőm. Kihalásztam a vízből a táskámat és rápróbáltam a mobilomra. Bekapcsolt, sőt, térerőt is hamar talált, a Google Térkép által kirajzolt körvonalakból pedig azt tudtam kihámozni, hogy már csak másfél-két kilométer a Poroszlói Kis-Tisza, ahol végre ki tudom tolni a SUP-ot valahol az árnyékba.
Leszegett fejjel húztam-toltam az evezőt egy örökkévalóságig, amikor végre megpillantottam egy nagyjából két méter széles szünetet a tavat a parttól elzáró nádasban, melynek másik oldalán ott barnállott a hőségben keményre száradt part, mögötte pedig a kerékpárút melletti fasor hívogató árnyéka.
Csak akkor vettem észre, mennyire a végét járom, amikor kitántorogtam a szárazföldre, kihúztam a SUP-ot, aztán összerogytam, mint egy döglött polip. Ott feküdtem vagy tíz percig a félig még a vízbe lógó deszkán szuszogva, mire meg tudtam nézni, hol is vagyok. Poroszló még mindig nagyjából két kilométerre, én még mindig félholt, de a bicikliúton egy elektromos rollerrel közlekedő srác nekem adta a maradék Sprite-ját, amiben pont volt annyi cukor és víz, hogy lassan megint kitisztuljon a fejem.
Ismét vízre szálltam, és innentől a sztori már csak annyi fordulatot tartogatott a számomra, hogy amikor újra készültem belefordulni a vízbe, az utolsó evezőcsapásaimmal kievickéltem két pecázó mellé, akik gyorsan hozzám vágtak másfél liter vizet, amit úgy borítottam le a torkomon, mintha egy kiszáradt búzaföldön locsoltam volna szét. Hidratálnom ezek után már nem kellett, de mivel annyi erőm sem maradt, hogy megemeljem a fejem, az egyik horgász ragaszkodott hozzá, hogy a motorcsónakjával elvigyen Poroszlóig. Addigra a gyomromban nyom nélkül felszívódott reggelivel együtt az önérzetemből sem maradt már sok, így hálásan megköszöntem a segítséget és éltem a nagyvonalú felajánlással.
Tanulság?
Nos, a tanulság annyira egyértelmű, hogy ehelyütt nem is ragoznám túl. Kézenfekvő ebből a sztoriból azt magaddal vinni, hogy ne legyél hülye, jómagam azonban még ezen felül is profitáltam valamicskét a történtekből.
Eddig azt hittem, hogy a hőség az idősek problémája, akiknek a vérnyomását, az ízületeit buzerálja a szeszélyes időjárás, akik elfelejtenek rendesen hidratálni, akik elszunyókálnak a kertben és már csak későn veszik észre, hogy közben odébb kúszott az arnyék, a Nap pedig fájdalmas pírt sütött elvékonyodó bőrükre. Ehhez képest kiderült számomra, hogy
a negyven fok semmilyen korosztály számára nem játék, ahogy egy egyszerű evezgetésre sem szabad benevezni úgy, hogy az embernek fogalma sincs arról, hova megy és mit csinál.
Én végül nem végeztem a hírekben, de a nap hátralévő részét otthon, a klíma alatt ájuldozva bekkeltem ki, azt várva, hogy a tompa fejfájás, amit érzek, vajon hányással megfűszerezett napszúrássá erősödik-e, vagy megúsztam az egész sztorit azzal a vállaimat betakaró durva leégéssel, amiről még három nappal később is sziszegve töröltem le a fürdővizet.
Ez is érdekelhet:
Fejvesztett motoros menekülés Alsó-Ausztriából, Borisszal a sarkunkban
A Boris ciklon nálunk esőzést, áradást okozott, az osztrák Alpokban pedig lecsapott a fagyos istennyila. Ott voltunk a sűrűjében, motorok nyergében. Mondjuk, hogy éltük túl azt, amire nem lehet felkészülni.
