Különös könyvet állított össze a Japánban angolt tanító skót Iain Maloney: The Japan Lights a címe, és útleírás, életrajz, önismereti és kulturális felfedezések, filozofikus gondolatok elegyednek benne.

Maloney a 2011-es földrengéssel-cunamival indítja a könyvet, aminek első látásra nem sok köze van a világítótornyokhoz, sokkal inkább a fukusimai nukleáris erőmű balesete ugrik be róla.

A fő szervezőelv Richard Henry Brunton munkássága: a skót mérnök a 19. század második felében, Japán nyitása után 26 világítótornyot épített az országban a Meidzsi-kormány megbízásából.

Az hagyján, hogy mindketten skótok; az utazás révén összekapcsolódik az életútjuk, és a „nagyszerű élet” keresése. A tenger és a világítótorony az utazás és a megérkezés szimbólumává válik. Kézenfekvő, hogy egy ilyen munka egyben önismereti barangolás is Maloney számára, ám ez az olvasónak is átélhető (ahogy már a korábbi, 2020-as The Only Gaijin in the Village (Az egyetlen idegen a faluban) című könyve is volt), mert a mindentudó narrátor helyett a tapasztalatait és a kétségeit osztja meg.

Igazán 2017-nél, hat évvel a fukusimai katasztrófa után indul be a történet, Tohoku régió bejárásával. Maloney – aki az angoltanítás mellett zenél, és a Japan Times újság külsős szerzője – megbánást érez, amiért nem segített a több ezer önkéntesnek a katasztrófa utáni helyreállításban. Eleinte tehát afféle katasztrófaturista, aki még a jelenben is megkérdőjelezi a helyét, és csak később, egy hotelszoba magányában olvas a honfitársáról.

Brunton (1841-1901) nagy terveket dédelgetett, és végül a világítótornyai révén sokak életét változtatta – és mentette – meg.

Maloney innen elmeséli a Brunton építményeit kereső, több éven át tartó útját, amit a mindenféle önismereti, filozofikus gondolatai mellett sok humorral ír meg.

Meglepő, de Brunton részletes életrajzából egy sok tekintetben „kellemetlen ember” képe bontakozik ki, de talán éppen a viktoriánus nézetei és előítéletei miatt válik igazán érdekessé. Közben az út egy-egy szakaszát Maloney a felesége vagy épp a barátai társaságában teszi meg, a Japan Times kritikusa szerint ezek a legolvasmányosabb részek.

Mára mintegy 20, Brunton-féle világítótorony marad fent, ezeket Bernard Chandler grafit rajzaival illusztrálják.

Az utazás a Kinkasan világítótoronynál ér véget, a Tohoku régió egy ma már többnyire lakatlan szigetén. Először, még az út elején Maloney feladja ezt a tervet, mert a sziget útjai és infrastruktúrája megsemmisültek a szökőárban, és az egykor népszerű turistacélpontokat (a világítótornyot és egy szentélyt) visszavette a természet. Végül azonban Maloney és a felesége Minori hajót bérel, és eljut a szigetre.

Nemcsak Maloney, de Brunton útja is itt ért véget: a mérnök 1876-ban, még a szerződése lejárta előtt elhagyta Japánt a tisztviselőkkel való nézeteltérése miatt, a munkája pedig befejezetlen maradt.

Az épületet nyolc hónappal később fejezték be, majd az amerikai haditengerészet lerombolta a második világháború utolsó évében, de már 1946 februárjában újjáépítették.

Talán ezért is ilyen keserű a könyv egyik következtetése, miszerint „nincs többé hős, nincs többé gazember, csak esendő, zavarodott, megtört emberek.” Bárhogy is, már pusztán átlapozni, bele-beleolvasni is megéri.

A könyv eredeti címe The Japan Lights, 244 oldal, a Tippermuir Books adta ki, és itt akár meg is rendelheted ebook formában. „Brunton gyermekei”, azaz a Japánban épült világítótornyai itt vannak listába szedve, északról délre haladva.

(Forrás: Japan Times, fotók: GettyImages – A képek illusztrációk, amennyiben mindegyik egy-egy japán világítótornyot ábrázol, de nem feltétlenül Brunton tervezte őket – kivéve a Kinkasant, amiből ironikus módon nem nagyon látszik semmi. A fejlécképen Hajama világítótornya látható.)

Ez is érdekelhet: