Az 1999-es Amerikai pite igazi bőségszaru volt a komorabb kritikusok számára. Ízléstelen poénok tömkelege, helyenként émelyítően szirupos kamaszromantika és az első lépéseibe itt-ott megbotló fiatal színészgárda jellemezték a Forró rágógumi nyomdokaiba lépő vígjátékot. Az idétlen, de azért szerethető filmből a tinédzser közönség a kritikák ellenére is kasszasikert faragott. A Player most megnézte, hogy az eltelt 13 év alatt az akkor még éretlen társaság tovább erjedt vagy esetleg nemesedett.

Nehéz elfogulatlanul tekinteni az Amerikai pite sorozatra, hiszen az első rész bemutatása a manapság harmincas éveibe lépő közönséget éppen jókor, jó helyen találta, a később bemutatott második és harmadik rész pedig szintén olyan problémákat járt körbe a maga sajátos módján, mely ezt a generációt akkor éppen a leginkább foglalkoztatta. Persze a „probléma körbejárása” kicsit erős kifejezés lehet egy alapvetően fingós-hányós-szexelős poénokra építő sorozat esetében, de tagadhatatlan, hogy az információs társadalom első szárnypróbálgatásait (lásd: netkamerás kukkolás) éppen elcsípő korosztályt akkoriban pont az érdekelte, ami Jimet, Kevint, Oz-t, Finch-et és persze az őstulok Stiflert. Senki ne szégyenkezzen tehát, ha romantikus nosztalgiát érez a Pite-filmek felemlegetésekor, hiszen a kamaszkor sem mentes ballépésektől és kínos intermezzóktól, ezek között pedig bőven elfér pár elmarasztaló kritika néhány idétlen firkásztól.

A harmadik részt követő „only on DVD” Pite-szörnyűségek felett jótékonyan hunyjunk szemet és gyorsan térjünk rá A találkozóra, melynek ötlete ismét a lehető legjobb időpontban robbant ki a sorozat ötletgazdáinak fejéből. Egyrészt mára bizonyossá vált, hogy az első részek színészei nem hagynak túl mély nyomot a filmművészet nagykönyvében, így mindenki boldogan mondott igent a felkérésre, másrészt a ’99-es osztály és a mostani fiatalok között olyan nyilvánvaló a szakadék, hogy indokolttá vált a nosztalgikus hangvételt felpezsdíteni némi YouTube-os, Facebook-os, kamerába csücsörítős poénnal. A fura az, hogy a recept nagyon jól működik. Amikor a harmincas éveire „érett” férfivá vált egykori barátok újra találkoznak és megállapítják, hogy a mostani fiataloknak elment az eszük, akkor a teremben ülők 80%-a együtt fog bólogatni, hogy aztán teli pofával röhögje szembe saját magát, hiszen a film kíméletlenül mutat rá: ők is ugyanolyanok voltak annak idején, sőt, a helyzet azóta vajmi keveset változott.

Ritka az olyan folytatás, amikor a nézők ilyen látványosan ölelik keblükre egy régi sorozat jól ismert szereplőit. Bár a film nem mentes a gejlbe hajló romantikától, de szerencsére ezekből nincs túl sok, és a szusszanásnyi szünetek után teljes gőzzel robog tovább a poénmobil. Stifler még mindig ugyanaz a suttyó és épp ezért a legjobb pillanatokat ismét neki köszönhetjük, de a készítők nem feledkeztek meg a többiekről sem. A 18-as karika szintén nem viccből került fel a plakátra, hiszen a sorozat jó szokásához híven ezúttal is kevésbé kifinomult humor nevetteti a nézőket, ahogy a bazmeg-o-méter is öt perc után kiakad és persze nem maradunk kivillanó mellek és szarós poénok nélkül sem. A kor-fóbiásoknak külön ajánljuk a film megtekintését, hiszen a tengernyi szemrevaló tini csaj ellenére az egész film legjobb nője még mindig az (ezúttal sajnos csak beköszönő) isteni Nadja.

Az a furcsa helyzet állt tehát elő, hogy a kritikusi szemüvegünk bár látta a mozi gyengéit, a röhögés közben egy ponton leesett az orrunkról és a toporzékoló lábaink alatt végezte. A megállapodott harmincasok kirándulása a Facebook-nemzedék világába igazi unisex szórakozás, mely még a stáblistára sem fogy ki a fergeteges poénokból. Mi tagadás, a generációs különbségeket dolgozták már fel elegánsabban, ahogy a szórakoztatás is lehet kifinomultabb, de az Amerikai Pite egy dolgot ezúttal is nagyon jól csinál: A torkánál ragadja meg a korszellemet, hogy aztán kirázva belőle a fajsúlyosabb tartalmat, könnyített verzióban csiklandozza meg vele rekeszizmainkat.