Van az a mozilátogató, aki gyerekkorában a létező összes mánián végigment. Gyűjtött Turbo-rágó papírokat, kvarcjátékokat és természetesen hónapról hónapra begyűjtötte az összes Kandi Lapok kiadványt Pókemberestől, Vasemberestől együtt. Aztán van a filmrajongók másik csoportja, akinek mindez kimaradt az életéből, és aki a 2002 óta tomboló képregényfilm-őrületet is csak mérsékelt lelkesedéssel kíséri figyelemmel. A reneszánszot elindító megasikeres Pókember-filmet követően felröppentek a pletykák, hogy a Marvel meg akarja filmesíteni a Bosszúállók néven elhíresült szuperhős-formációt is, és bár a rajongóknak azonnal fokozódott a nyálelválasztása, a szkeptikusok csitították a kedélyeket és jelezték, hogy ameddig nem kap eredet-filmet a csapatban lévő hősök mindegyike, addig ez a terv eleve kudarcra van ítélve.

Tíz évbe került, amíg a stúdió önálló filmet kanyarintott Vasembernek, Hulknak és Thornak, míg végül a tavalyi Amerika Kapitány mozival szinte a Bosszúállók előzményfilmjét hozták tető alá. A rajongók várakozásait az egekig tornázva az alkotók az említett filmeket telepakolták utalásokkal és a stáblistát követő bónusz jelenetekkel, melyek mind-mind azt jelezték, hogy itt valami nagyon nagy készül. Tavaly aztán hivatalossá vált, hogy a Marvel 220 millió dollárból forgatja az Avengers mozit, és bő egy éves feszült várakozás után végre elérkezett a bemutató időpontja. Az elmúlt napokban még azok is kénytelenek voltak szembesülni a film irdatlan sikerével, akiket nem érdekelnek a különböző színes göncökbe öltözött félistenek. A mozi erre a néhány napra arányosítva több pénzt takarított be, mint a benne szereplő szuperhősök eddigi filmjeinek összessége.

Az a helyzet, hogy aki a felnőttes emelkedettség pózában szeretné porig alázni a filmet, elég nagy fába vágja a fejszéjét. Egyrészt a szó szoros értelmében filmművészeti szempontokat számon kérni a Bosszúállókon olyan hiba, aminél nagyobbat nem igen követhet el a szórakozni vágyó néző, másrészt a készítők az első percektől kezdve olyan könnyed, öniróniától sem mentes légkört teremtenek a vásznon, ami percek alatt felold minden szarkazmust a nézőtéren. A mozi az elmúlt tíz év gondos tervezőmunkájának harsány dicsérete. Még a fanatikusok is elégedett csettintéssel nyugtázhatják, hogy a szintén képregény-rajongó Joss Whedon rendező egyetlen hangyányi kompromisszumot sem volt hajlandó kötni, a többiek pedig az interdimenzionális invázió némileg elcsépelt (már a Pokolfajzatban is ellőtték), mégis hibátlanul tálalt sztoriján, az állakat öt perc után lepattintó látványon és a képregény-filmekhez képest szokatlanul elmés párbeszédeken szórakozhatnak. A kulcsszó: egyensúly. Mindegyik karakter éppen annyi képkockát kap, amennyit megérdemel, a ritkán látható csendesebb jelenetek pedig éppen akkor szakítják meg az eszeveszett iramot, amikor kell. Egyetlen tényezővel nem takarékoskodtak a készítők, ez pedig a bombasztikus képsorokon tálalt elképesztő akció.

A film legfőbb erényeit azon keresztül lehet megragadni, hogy a kritika elején említett két nézői csoportnak mit is ad tulajdonképpen. Az elfogultak számára ez a mozi egy az utolsó milliméteréig megtervezett profi hullámvasút, mely két órára visszarepíti őket az álomszerű gyermekkor legszebb éveibe. A szkeptikusokat pedig ugyanez a profizmus az újítás szándéka nélkül úgy kapcsolja ki a filmidő erejéig, hogy közben egy percig sem bizonytalanítja el őket a kommersz kiábrándító érzése. A végeredmény maga az „ultimate comic movie”, amire az eddig látott hasonló típusú látvány-mozik között is csak ritkán volt példa (ha volt egyáltalán). Picit több mint két órába sűrítve megtalálhatunk benne mindent, ami miatt ez a sokszor becsmérelt, majd szépen lassan mégis a művészeti ágak közé sorjázó műfaj – a képregény – emberek millióit varázsolja el immár több mint fél évszázada.

Olvasd el a Player korábbi filmkritikáit is!