Amikor egy film ennyire nehezen akar összejönni, akkor hallgatni kell az égiek szavára, a projektet tarkón kell vágni egy szívlapáttal, és bizony el kell földelni jó mélyre, hogy senkinek se árthasson. A John Carter nehéz szülés volt, egy rakás pénzbe (250 millió dollár) került, de lehet, hogy tényleg nem kellett volna belevágni. Vagyis nem így.

A John Carter egy polgárháborús katona története, aki aranyat keres, de egy fura szerzetet talál, hamarosan pedig a Marson ébred. A Másnaposok 3 forgatókönyvírói fogják a fejüket, ez nekik is eszükbe juthatott volna. Carter ott különlegesnek számít, hatalmasakat ugrik, és még egy szépséges hercegnővel is találkozik, akit bármily’ fájó is, de apja a bolygó békéjének érdekében hozzá akar adni egy arctetovált főgonoszhoz. Közben jönnek a Star Wars és Avatar utalások (Lucas maga is sok motívumot „kölcsönzött” az 1912-es regényből, mint ahogyan James Cameron is), és pörög az eszméletlen IMAX 3D. Ennyi azonban kevés az üdvösséghez, a történelem során elkaszált Carter-projektek már jelezték, ebből a könyvből bizony kész csoda lesz filmet forgatni.

A ’30-as években egész estés animációs filmként álmodták meg. Nem jött össze, bebukott. A ’80-as években egy bizonyos Andrew G. Vajna és egy bizonyos Mario Kassar megvette a jogokat a Disney-nek, hogy legyen végre a Star Warsnak egy kis konkurenciája. Annak rendje és módja szerint bebukott ez a projekt is, mert nem volt megfelelő a kor technikája ahhoz, hogy tökéletesen bemutathassák a bolygót és annak lényeit. Pedig Tom Cruise rábólintott a főszerepre. Pedig a Predator és a Die Hard rendezője, John McTiernan elvállalta volna. Az égiek nem akarták.

És egy nagyobb ugrással elérkeztünk a 2012-es verzióhoz. Valaki odafent tényleg mindent megtett azért, hogy ez a film még csak véletlenül se jöjjön össze: valamiféle rendezői székfoglalós játék zajlott a John Carter körül: első körben Robert Rodriguez vágott bele, majd gondolta meg magát, utána Kerry Conran, majd John Favreu járt hasonlóképpen. Andrew Stanton viszont megmaradt, befejezte a filmet, de a nagy csoda valahol ott maradt a Marson.

Pedig minden együtt volt egy klasszikus megalkotásához: a pixaros rendező nem szokott hibázni, neki köszönhetjük a Némó nyomábant és a Wall-E-t is. Ilyen költségvetésből nem hogy tökéletes CGI-t, hanem egy kisebb afrikai országot is kapni a feketepiacon. Sajnos kevés a pénz és a jó rendező egy ennyire bődületesen hézagos forgatókönyvhöz. Nem tudni, mi miért történik, a film sztorija egy hatalmas történéshalmaz lazán egymás után fűzve, sokszor mindenféle értelem és magyarázat nélkül.

Aki csak egy látványos filmet szeretne, az nyugodtan nézze meg a John Cartert. Ilyet még nem nagyon látott, tényleg. Akit viszont Jar Jar óta roppantmód idegesítenek a CGI lények, és már egy béka-jabba-kutya cukilény látványától is hupililát hány, az maradjon otthon. És az is, aki képtelen csak zombiként bámulni ki a fejéből egy moziteremben. A legcsekélyebb mértékű agytevékenység is káros lehet a film élvezhetősége szempontjából.