Ha valakinek azt mondanám, hogy mondjon egy magyar rocksztárt, nagy eséllyel te jutnál az eszébe. Valamiért mégis van egy olyan érzésem, hogy te nem tartod magad annak…

Nem mondanám, hogy rocksztár vagyok, bár az tény, hogy egész életemben erre készültem. Mondhatjuk, hogy tudatosan tettem mindent azért, hogy a zeném minőségi legyen. Belőlem ez természetesen jön. Erre tettem fel mindent gyerekkorom óta.

Milyen gyerek voltál?

Állandóan zenéltem. Amióta az eszemet tudom, színpadon állok.

Hány évesen kezdted?

Hetedikes voltam, amikor megalapítottam az első zenekaromat. Most vagyok 36. Azóta nem maradt ki egy hétvége sem koncert, próba nélkül. Igazából ez a lényemmé vált. Soha nem is akartam mással foglalkozni.

Rocksztárnak születtél?

Remélem, hogy ezért nem fognak megdobálni, de én tényleg erre tettem föl mindent.

Miért dobálnának meg?

Nehogy már beképzelt legyek, az nagyon rosszul venné ki magát! Kapok én így is hideget-meleget. Mondjuk néha okot adok rá, mert tudok nagyon szélsőséges lenni, meg az egész zenekar is. Valahol ha rockosat játszunk, akkor ez erről is szól. A szélsőségekről. Magyarországon azért másképp reagálnak le egy magamfajta embert, mint külföldön. Semmi bajom nincs ezzel az országgal, imádom Budapestet. Imádok itthon élni. Ha bármikor megfordult volna a fejemben, hogy lelépjek, akkor már nem lennék itt. Lehetőségem lett volna rá bőven, van a mai napig is.

Mi olyan jó Budapestben?

Minden! Alig vártam a jó időt, hogy végre ki lehessen ülni fröccsözni valami frankó szórakozóhely teraszára. Óriási szórakozó-brigád van itt, sok a lehetőség, aztán meg ugye mindjárt beköszön a fesztiválszezon, és leszakad a csillár.

Fura, amit mondasz, mert mostanában azt nyilatkoztad, hogy nem bulizol már annyit, mint régen. Ehhez képest, amit most elmondtál, kicsit erősnek tűnik…

A Supernemhez hozzátartozik a non-stop szórakozás, amit abszolúte művelünk is. De be kellett látni, hogy ha az ember folyamatosan a bulizással foglalkozik, akkor kisiklik a kezéből az irányítás. Muszáj sokszor észnél lennem, mert én írom a zenét, a szöveget, mondhatjuk azt, hogy 90%-ban én mozgatom az egészet, én mondom ki a végét mindennek. Kell valaki, aki összefogja a dolgokat. Ezért próbálom egy kicsit tudatosabban élni ilyen szempontból az életemet.

Hűha, ez már kezd egy kicsit stingesen hangzani. Most jön az, hogy jógázom, és csak zöld teán élek…

Dehogyis! Azért partizok én annyit, mint a dög! Mondjuk az tény, hogy a koncentrációm nem a régi, kicsit javítani kellene rajta. Tettem róla, hogy ez így legyen. Szeretnék még egy csomó mindent csinálni, és így 36 évesen már annyit voltam másnapos, annyit voltam szarul, hogy már sokkal jobban szeretek magamtól felkelni reggel 9-kor, és zongorázni, sétálni a kutyával, és nem azzal foglalkozni a hét minden napján, hogy rohadtul fáj a fejem, és majd összetojom magamat, sőt, még a WC-re is alig tudok kimenni négykézláb.

De olyankor is tudsz írni?

Nem! Kipróbáltam mindent. Csak színjózanon megy. Úgy az esetek 80%-ában kipihenten, összeszedetten jönnek elő a gondolatok.

Max. a klipforgatáson rúgtok be embertelen módon.

Ja, de az kellett is a Viszlát, szevasz! esetében a mondanivalóhoz. Nagyjából ezt is várták el tőlünk, nem azt, hogy fiúbandás koreográfiára ugráljunk egyszerre.

Azt áruld már el, hogy mi van Nyíregyházán, amiért egy rakás ember bandát alapít? Valahogy nem egy nagy rock’n’roll központ benyomását kelti a város első ránézésre…

Nem tudom. Lehet valami a levegőben. Az biztos, hogy nekem csodálatos gyermekkorom volt Nyíregyházán, köszönhetően a családomnak, akik a mai napig humorosak, bulizósak. Van egy bátyám, aki 7 évvel idősebb, basszusgitáros, ránézésre ilyen Jimi Hendrix forma, trapézgatyával, hosszú hajjal. Sok zenét kaptam tőle, meg az ő közegétől intravénásan. Miattuk indult be jó korán a sörözés, meg a bulizás. Mindig rángattam a haját, hogy vele akarok menni, ő meg állandóan próbált lekoptatni, hogy ne égessem. Mindenki úgy hívott, hogy a Kis Levi. A mai napig zenekarban nyomja, a Hétfő Este Blues Bandben. Az ő zenéjükön nőttem fel, jó zenék, jó szövegek, ilyen Steppenwolf, Black Crowes stílusban. Mindenki koncertezett, zenekarokat alapított, jártunk egymás koncertjeire. Aztán jött az Alvin és a Mókusok. Nem bírom felfogni, Alvin hogy csinálja. Kb. 20 éve ugyanígy néz ki, hihetetlen! A mai napig tök jó kapcsolatot ápolunk.

Ha ennyire imádtad a várost, miért nem maradtál ott?

Mert felnőtt a generációnk. Akinek volt terve, vagy sütnivalója, az kinőtte a várost agyban, és lelépett. Kell hozzá bátorság, hogy a megszokott életet, vagy a családot ott hagyd, aztán elkezdj szó szerint csövezni Budapesten.

Ez az időszak, amikor konkrétan semmid sem volt, mennyit segített abban, hogy később sikeres lehess?

Nagyon sokat. Gyakorlatilag mindent ennek az időszaknak és az akkor szerzett barátaimnak köszönhetek. Amikor idejöttem ’97 végén, akkor az Újvári Peti révén bekerültem a budapesti éjszakába. A magunkfajta emberek karrierje mindig ott dől el, az éjszakában, a bárpultnál. Ez van. Rengeteg embert megismertem nagyon hamar, köszönhetően annak, hogy akarva-akaratlanul is felhívom magamra a figyelmet, ami nem tudatos, nem viszketek, hogy miért nem engem néz mindenki. Csak úgy jön. Sok év éjszakázása miatt vagyok, aki vagyok. Persze közben az ember érik, meg változik, és ez hallatszik a lemezeinken is, főleg a legutóbbin.

Igen jól vette mindenki a Tudományos Fantasztikus Popot. De mi lesz most? Jön a konceptlemez, meg a punk-rock opera?

Azt nem hiszem. Rengeteg terv van, úgyhogy már alig várom, hogy belevágjunk az ötödik lemezbe. Elkezdtem otthon demózgatni, de még semmi fix, keresem az utat, az ideális hangzást. A TuFaPop nagy dobás volt, nagyon bejött mindenkinek, úgyhogy azon a vonalon kellene tovább haladni, néhány apró változtatástól eltekintve.

Ugyanúgy pár számos lesz, vagy teljes, 10-12 számos album?

Még nem tudom. Ösztönből jön nálunk minden. Mondjuk ha zenész ismerőseimmel beszélgetek, 5-ből 4 kérdezi azt, hogy minek adunk még ki lemezt. Jöjjünk elő inkább 1-2 dallal. Akkoriban pont ezért sem ódzkodtunk attól, hogy csak 8 tracket tegyünk fel a TuFaPopra. Tudatosan választottuk ki azokat a szerzeményeket, amiktől kerek egésszé állt össze az album. Lehet, hogy most lesz 10 dal, lehet, hogy 20, de akkor sem fogok megijedni, ha EP-t adunk ki, 4-5 húzós számmal. Ezzel senkit sem akarunk megijeszteni, melózunk, mint az állat. Bakelitet kellene kihozni, csakazértis. Mondjuk 5000 darabot, és jó drágán adni mindet.

Az mondjuk nem érdekelne annyi embert, mint az előző lemez. Azért mennyit tettetek személy szerint ti magatok, hogy a Tudományos… mindenkihez eljusson?

Soha nem kezdtünk el azért telefonálgatni, hogy mondjuk a rádiók játszanak minket. Nem titok, hogy nagyon jó barátaink azok, akik bizonyos rádióknál dolgoznak, de hát nem nagy csoda, hiszen a mi generációnk kerül most pozícióba. De nem csak nekik köszönhetjük a sikert, hanem Takács „Japán” Zolinak is, aki a Soerii & Poolekben, meg a Heaven Street Sevenben nyomja, és csinált sok-sok jó magyar lemezt. Nagyon tehetséges producerré nőtte ki magát, rengeteget tett hozzá a hangzásunkhoz. Az meg külön öröm, hogy a Soerii-ben is részt vehetek.

A fotók az Ötkertben készültek.

Soerii-ékkel milyen együtt dolgozni? Sok városi legenda kering a bulizási és dalszerzési szokásaikról.

A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy bekerültem a baráti körükbe. Valami egészen elképesztő bagázs. Azt a fajta kreativitást, és alkotói közösséget, amivel az első lemezük felvételeikor találkoztam, soha nem ismertem előtte. Egy PartiPajta nevezetű lakásban készült az egész album, észbontó házibulik kellős közepette vettek fel minden egyes dalt. Tudom, mert ott voltam. Olyan szinten lőtték ki az agyamat, amit nem tudtam felfogni. Fogalmam sem volt, hogy így is lehet lemezt csinálni, hogy így is lehet gondolkodni. A Soerii & Poolek valami kozmikus energiával bíró elképesztő attrakció szerintem.

Ennyire még ti sem vagytok őrültek…

Mások vagyunk, de nem nagyon. Mi sokkal rendezettebb káoszban élünk. Nagyon könnyű lenne szétszórakozni azt, amit felépítettünk. Én erre azért figyelek. Mindenki úgy ismer engem, mint az éjszaka emberét, ami igaz is, de mindig azt tartom szem előtt, hogy nincs annál gázabb, mint amikor saját kezeddel húzod le a WC-n, amit eddig felépítettél.

Kezdesz kicsit ellentmondásosnak tűnni a bulizással kapcsolatban. Most akkor mi a helyzet? Partizol, de úgy, hogy közben az órát figyeled egy ásványvízzel a kezedben?

Én vagy kimegyek bulizni, vagy nem. A kettő között nincs középút. Ha elmegyek szórakozni, akkor az odab*sz.

Próbáltál már szolidan partizni?

Próbáltam. Nagyon béna. Ásványvízzel állni, miközben mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy „mi van, beteg vagy?”. Ezt ne!

Nem is ezt várják el tőled. Még a végén a jó híred rovására menne!

Persze. De nem is esett rajta csorba!

Az, hogy sokan téged a magyar Dave Grohlnak tartanak, inkább dicséret vagy durva sértés?

Húha, most zavarba hoztál! Hogy én és a Dave Grohl egy mondatban? Ne viccelj, ez mindenképpen dicséret! Ő az az ember, aki kétszer lett világsztár, a világ egyik legjobb rock’n’roll zenekara a Foo Fighters. Nem vagyok a legnagyobb rajongó, de zseniális, amit csinálnak.

Ez a párhuzam számomra feltételezi azt is, hogy ha külföldre költöznél, ott is tökéletesen megállnád a helyed rocksztárként.

Nem tudom, de én itthon tényleg jól érzem magam. Pláne mivel most megmozdult körülöttünk a levegő, talán a mágikus 10 évnek köszönhetően is. Töretlenül toljuk azt, amit elterveztünk.

Soha nem fáradtatok bele ennyi idő alatt?

Dehogynem, ez rohadt fárasztó tud lenni. Megvannak erre a megfelelő kenőcsök. Magyarország azért egy nehezebb talaj, sokkal nehezebb táncba vinni az itteni embereket. És ezt nem csak a zenére értem. Amikor tévéműsorokat csináltam, akkor sem volt jobb a helyzet. Azt mondod, hogy ’helló, itt a kamera’, és azonnal jön a menekülés és a lefagyás. Külföldön amint kimész az utcára egy kamerával, megőrülés van, mindenki sztár akar lenni, még az utcaseprő is elénekel neked egy Louis Armstrong dalt. Szóval néha azért elgondolkodik az ember, hogy oké, feltetted erre az életedet, és mi van, hogy ha mégsem jön össze?

Mit látsz előre? Meddig lehet ezt még csinálni?

Mi azért komplett idióták vagyunk, azt azért ne felejtsük el. Az idiotizmus nálunk egy életforma. Nem hétvégi motorosok vagyunk. Ha nem állok színpadra, ugyanolyan elvonási tüneteim vannak, mint egy heroinistának. Konkrétan kaparom a falat és ver a víz. Ezt viccen kívül mondom. Próbáltam, volt időszak, amikor nem koncerteztünk. Az a jó, ha ez az egész belülről, gyomorból jön. Számunkra a zene a legelső, nincs semmi más, ami megelőzné.

Látod magad Mick Jaggerként 70 évesen a színpadon?

Vérátömlesztéssel? Persze! Simán! Hiszem azt, hogy amikor majd idősebbként szükségünk lesz valamilyen szervcserére, lemegyünk a sarki trafikba, megvesszük, amit kell, berakjuk, és mehet minden tovább, amíg csak akarjuk.