Daniel Craignek tényleg elege lett Bondból. Végül is 5 filmen keresztül alakította az MI6 csodafegyverét, kapott érte hideget-meleget, és van, aki még ennyi filmet sem ért meg ebben a szerepben. És igen, most rád nézünk, George Lazenby, Timothy Dalton és Pierce Brosnan. Tény, hogy Craig Bondja teljesen más hangulatot árasztott, mint a régi szupersármos, nőcsábász, laza, vicces 007-es filmekben, de nem is volt baj, hogy valaki felrázta kicsit a franchise-t egy sokkal akciódúsabb, mégsem feltétlenül butább karakterrel, aki azért mégis tudott Bond-lenni, ha nagyon akart. És akart is.

Craig a remek Casino Royale után a felejthető A Quantum csendjével még azért nem volt egy leírható Bond, aztán jött a csodás Skyfall Sam Mendestől, aki azonban nem tudta megismételni a csodát a Spectrével. Tisztán kirajzolódott egy „minden második Craig-Bond felejthető”-minta, amit ha követünk, akkor lehetett számítani arra, hogy a No Time To Die megint egy jó mozi lesz. És az lett. Még ha nem is egy Skyfall.

Aki eddig sem szerette Craig Bondját, az most sem fogja szeretni. Ez bizony még mindig ugyanaz a kém, aki nem annyira stílusos, nem annyira kifinomult, de oda csap, ahova kell, és bár jól áll neki az öltöny, és fél pillantással levarázsolja a bugyit mindenkiről, ő sokkal inkább akciósztár, mint kém.

A Nincs idő meghalni pont annyit mutatott az előzeteseiből, amennyit feltétlenül szükséges volt, és ezért jár a taps.

Nem lőtte le a poénokat, bár igazából akkora poénok nincsenek, ami viszont van, az egy méltó búcsú ettől az érától, mindössze 163 percben. Ez irdatlan sok. Ennyi idő alatt háromszor lehet elaludni, legalább ugyanennyiszer kimenni pisilni, és gyorsan megijedni, hogy túl gyorsan fogyott el a popcorn, és van még 2 óra a játékidőből. De szerencsére ez a film végig élvezhető tempóban meséli el a mondandóját, és egy pillanatra sem tűnik feleslegesnek, így pedig 163 percesnek sem érződik.

A sztoriról spoilermentesen: Bond és Madeleine (Léa Seydoux) boldogan élnek, de lehet sejteni, hogy hamar közbelép majd a „míg meg nem halnak” is, legalábbis megpróbálnak beleköpni a levesükbe. Megjelenik a Spectre, Blofeld valamire nagyon készül, Bond és szerelme pedig eltávolodnak egymástól. A 007-es nyugdíjba megy, de megtalálja egy meló, ez a meló pedig elég érdekes ahhoz, hogy aktivizálja magát, és gyorsan keresztezzék az útjai az MI6-ét.

Kiderül, hogy amíg ő nyuggerként élte gondtalan életét, továbbléptek, új 007-es ügynök van (és könyörgöm, nem új Bond!!!), bizonyos Nomi (Lashana Lynch), aki nem szeretné, ha a régi 007-es új megbízóinak dolgozna, ezzel elindul köztük egy közepesen vicces rivalizálás, főként azért, mert Nomi nem annyira szeretné elveszíteni a számát, pedig mindannyian tudjuk, hogy el fogja. Belép a képbe egy új főgenya, bizonyos Safin (Rami Malek), aki szokás szerint valami nagyon rosszban sántikál, és hát persze, hogy már megint veszélyben van az emberiség, és hát persze, hogy már megint meg kell mentenie Bondnak a világot.

De a helyzet ezúttal nem ilyen egyszerű. A főhőst ugyanis ezúttal sokkal emberibbé teszik, és komoly tétje van annak, hogy sikerrel jár-e.

Csak hát… láttunk már ilyet sokszor. Ezzel mondjuk még önmagában nem is lenne annyira nagy baj, ha Rami Malek főgonosza egy igazán összetett és nagyon átélhető motivációval dolgozó főgonosz lenne. De nem az. Jobb, mint legutóbb Blofeld, de igazán nem lehet érteni a motivációját a sértődöttségén kívül, illetve pontosabban lehet, de csak addig, amíg az érintettsége személyes.

A Nincs idő meghalni azzal próbál nagyon meglepő lenni, hogy egy súlyos emberi játszmát helyez a középpontjába, de nagyjából a film közepén ki lehet már következtetni a végét, és kissé kisiklik emberi mivoltából, bár tény, hogy ennek ellenére is átélhető Craig-Bond utolsó sztorija, aminek igazán komoly, megható pillanatai is akadnak. Cary Joji Fukunaga nemcsak drámát, de akciót is nagyon jól tud rendezni, pörög a film ezerrel, de nem fárasztó módon, amikor pedig megáll, akkor teljesen egyértelműen lehet érezni Phoebe Waller-Bridge keze nyomát a párbeszédeken, amik néha kifejezetten viccesek, bár tény, hogy nem egyenletes a minőségük, hiszen van, hogy szappanopera-szintre süllyednek.

A 007 Nincs idő meghalni a legjobb Daniel Craig Bond-film a Skyfall és talán a Casino Royale után.

A főgonosza felejthető, de a sztoriban rejlő dráma, az akciójelenetek és az atmoszférája bőven megmentik a feledéstől. Az viszont kissé bajos, hogy Ana de Armas karakterét szinte csak mutatóba hozzák be, pedig van benne komikum, szívesen nézné még az ember tovább is, de hát ez nem kívánságműsor, hanem egy 163 perces mozifilm, és tessék, még ez a játékidő sem elég minden karakter teljes kihasználására.

Craig most már tényleg végleg letette Bond karakterét, szép kilépővel távozott, jár érte a taps, szórjuk a lábai elé a virágokat, ő meg csak integet, talán még egy könnycseppet is elmorzsol. Megtette, amit lehetett. A Nincs idő meghalni is. Szép munka volt, kedves Bond.