Isaura óta tudjuk, hogy a rabszolgalét nem embernek való. Steve McQueen azonban jó pár lépéssel tovább megy, új filmje talán ezért is végezheti könnyen Oscar-kedvencként.

Meggyőződésből cselekedni sosem életbiztosítás, már amennyiben nem szeretnénk öregkorunkban egy óvatlan pillanatban szembeköpni magunkat a tükörben.  Minden embernek szüksége van korlátokra valamilyen módon, de a meggyőződés, legyen az bármilyen irányú, legtöbbször a társadalmi, mi több, az emberséges élet szabályainak egyoldalú megváltoztatásával jár kéz a kézben, és egy idő után az ember legjobb barátja, az önkontroll is elhagyja a házat, elmegy boldogabb vidékekre nyaralni, ha már itt úgysincs rá szükség.

A rabszolgatartó kor sokban nem különbözik a mostani, úgynevezett felvilágosult léttől, gondolj csak bele, hányan vakulnak el meggyőződésből, és válnak állattá ember helyett nap mint nap a politika, a vallás, a kedvenc focicsapatuk, vagy különböző finom, elfojtott, pszichológus által akár könnyen is kezelhető problémák következtében ahelyett, hogy megpróbálnának emberként élni, ami persze sokszor nehezebb, mint az ösztönlét.

Az elnyomás örök, a világ egyszerűen így működik. Pont ezért lehet érdekes mindig hallani arról, hogy a rabszolgatartó gazdák vallási és egyéb huncut, válogatott indokokra hivatkozva voltak képesek szembemenni a józanésszel, többnyire az agresszió és a frusztráció sávján haladtak szembe a normális emberi élet forgalmával, de akadtak persze közöttük emberségesebbek is.

Solomon Northup ismert ilyet is, olyat is. Ő az a férfi, akit családjától csellel elragadtak, majd eladtak rabszolgának, hogy 12 évig a hangját se hallják a kétgyermekes családapának. Igen, Steve McQueen filmje igazi szenvedéstörténet, ami egy pillanatra sem ad feloldozást, de 134 perces játékidejének minden pillanata lebilincselő, még akkor is, ha ilyen történeteket ezerszám fogyaszthattál már a mozitörténelem asztaláról.

Chiwetel Ejiofor feladata a tehetséges hegedűs, Northup megformálása, azé a férfié, aki sokkal intelligensebb volt rabsorba hajtott társainál, így folyamatosan csak a bajt hozta magára. Nem csak hogy tudott írni és olvasni, még gondolkodni is képes volt, de az 1840-es években egy rossz bőrszínnel elővezetett jó ötlet teljes nyugalommal végződhetett akár száz korbácsütésben is, amit képesek voltak akár vallási ideológiák alapján is jogosnak tekinteni. Pedig szimplán csak emberformájú barmokról volt szó, Isten pedig éppen szabadságon volt.

A 12 év rabszolgaság remek film. Egyrészt azért, mert akár függetleníteni is lehet korától, bármilyen más korba áthelyezve is működne a története, másrészt azért, mert olyan színészi játékokkal van tele, amitől apu leesett álla leszel. Michael Fassbenderről eddig is tudtuk, hogy McQueen kedvenceként odateszi magát szinte minden helyzetben, de itt annyira csodásan lép elő az elmebeteg Eppsként, hogy arra szavak sincsenek, csak díjak, de azokból sok. Paul Giamatti epizódszerepe is emlékezetes, Paul Dano pedig végleg bebizonyítja, hogy egy színészgalaxis, akire nagyon oda kell figyelni a jövőben.

Ejiofort nagy valószínűséggel Oscarra jelölik a látottakért, de igazából Steve McQueen az, aki megérdemli az aranyszobrokat. Olyan jeleneteket komponál ez a faszi, amit egy életre megjegyzel, Northup kötélre húzása, majd ottfelejtése (nyugi, nem spoiler) maradandó pillanat, és szerencsére van még belőlük bőven.

Nem ez lesz az első könnyen nézhető McQueen-mozi, az Éhség-től és a Shame – A szégyentelen-nél viszont  talán egy fokkal könnyebb darab. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy randifilmmé lépne elő. Véres, kegyetlen, sokszor nem nézőbarát mű. A 12 év rabszolgaság ügyesen mesél el egy emberi tulajdonságot, amely egyszer úgyis megöli ezt a bolygót. Hogy Solomon sorsa önmagában mennyire érdekes, az már más kérdés. A körítés a lényeg.

8/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon