1. A BMW-s, aki le akarja gyorsulni a teslást a pirosnál

Így utólag elnézést kell kérnünk a bunkóbéemvés sztereotípia ideráncigálása miatt. A listánk első résztvevője lehetett volna audis vagy akár octaviás is – hiszen aki vezet, az tudja, hogy az octaviás az új bunkóbéemvés –, de a közérthetőség kedvéért inkább maradtunk a jó öreg német márkánál.

A budapesti forgalomban azért olykor-olykor már észre lehet venni egy-egy Teslát. Model S-t ritkábban, Model Y-t csak elvétve, de a taxisárgára fóliázott Model 3 már egy fokkal gyakoribb, mint a közmondásos fehér holló, és aki ült már ilyenben az észrevehette, hogy ezekkel valamiért nagyon szeretnek farokméregetni a luxusmárkák erősebb darabjaiban ülők. Mert ugye ők hosszú évek alatt megszokhatták, hogy ha nagyon akarják, egy vastag elstartolás után ők az elsők, akiknek csikorgó gumikkal kell fékezniük a következő pirosnál, és mire a mazsolák befutnak ugyanoda, már le is megy a Sterbinszky fele, arról nem is beszélve, hogy a lámpa ismét zöldre vált, és megint meg lehet mutatni, ki a Jani.

Nekik rohadtul fájhat, hogy akad egy külsőre amolyan semmilyen (persze ez is véleményes) szedán a forgalomban, amivel még az alap-M3-ban ülve sem tudják felvenni a versenyt, de azért ők minden alkalommal megpróbálják, hátha majd most összejön a bravúr. Nem jön össze. A fapados Model 3-at mondjuk olykor sikerül megfogni, hiszen ez csak 6 másodperc alatt van százon, de a Long Range vagy a Performace modellel szemben – hogy az izmosabb Model S-ekről már ne is beszéljünk – csak akkor jöhet össze a mutatvány, ha elalszik az elektromos autó sofőrje. A Tesla nem létező nyomatékgörbéje – vagyis -egyenese – hetente több tucat ilyen Janinak töri össze a szívét. Ők aztán csak azzal vigasztalhatják magukat, hogy „Fos az egész, belseje is milyen má'!”, amint annak ellenére is apró ponttá zsugorodnak a Tesla visszapillantójában, hogy teljes testsúlyukkal a gázt tapossák.

Azon éppenséggel lehet vitatkozni, hogy az elektromos autózásé-e a jövő, de nem biztos, hogy van értelme, a jelek szerint ugyanis az autóipar jelenleg egyértelműen így gondolja. A Teslával izmozó BMW-s azért lett az egyik legnagyobb hétköznapi lúzer, mert pont egy olyan versenyszámban akarja leigázni a jövőt, amiben esélye sincs a győzelemre.

2. Aki azért nem vett három éve bitcoint, mert „ennél feljebb már úgysem megy”

Igen, ezzel a ponttal most szépen lelúzereztünk néhány milliárd embert, de ugyanakkor férfiasan bevalljuk, hogy mi is ezt a tábort erősítjük. E sorok írója például tavaly egy gyönyörű májusi estén jutott el odáig, hogy na most akkor már tényleg be kell szállni ebbe a kriptobiznisz nevű akármibe. Be is vásárolt, hogy másnap reggel a következő hír ugorjon az arcának: A Tesla többé nem fogadja el a bitcoint fizetési eszközként. Emiatt az este betolt összeg reggelre már nagyjából negyven százalékkal kevesebbet ért, és mindezt legalább egy évnyi halogatás előzte meg, amikor a „most kéne!” és az „áh, de már minek?” attitűd váltogatta egymást szinte heti rendszerességgel, miközben a bitcoin szépen csendben megduplázta az értékét.

Kétségtelen, hogy aki rácsúszik a kriptózásra, egy igen komoly stresszfaktort enged be az életébe. Ha elad, bosszankodhat azon, hogy lett még drágább, ha meg vesz, verheti a fejét a falba, ha később olcsóbb, de mi most csak és kizárólag azokról beszélünk, akik már évek óta kacérkodtak a vásárlással, de ahelyett, hogy így tettek volna, szépen végignézték, amint elmegy a vonat azzal a kétszáz százalékos haszonnal együtt.

Annak idején persze senki nem tudhatta előre, hogy ez lesz a 21. század első évtizedeinek egyik legnagyobb üzlete, ami világszerte kitermel néhány ezer friss milliomost. Ha tudtuk volna, most nem lenne ennyire savanyú a szőlő. Igen, könnyű nyertesnek lenni, ha az ember ismeri a jövő heti lottószámokat, vagyis aki erről lemaradt, nem kell önként odatartania a homlokát, hogy ráüssék a lúzer bélyeget. Mi mégis úgy érezzük, hogy muszáj önkritikát gyakorolnunk, és be kell ismernünk, hogy ezt bizony nagyon csúnyán elcsesztük.

3. Aki még mindig leáll ismeretlenekkel vitatkozni a Facebookon

Aki figyelemmel kísérte a világháló evolúcióját, annak egyértelmű, hogy az internet, különösen a közösségi média mára a világ egyik legsötétebb helyévé vált. Nemcsak arról van szó, hogy az internet 2.0 tartalomgyártóinak egy igen tekintélyes része a nap 24 órájában egy elérhetetlen álomvilágot nyom le az emberek torkán, ami különösen az ilyen hatásoknak leginkább kitett fiatal elmékben képes súlyos károkat okozni, de ettől eltekintve az eszmecserére alkalmas mainstream platformokon szó szerint tort ül a butaság. A szakportálokon, zárt rajongói közösségekben nincs baj, hiszen itt közös érdeklődésű emberek gyűlnek össze, a kevésbé tudós tagokat felkarolják, a trollokat pedig viszonylag hamar kipenderítik maguk közül. A Facebookon azonban egészen más megy.

Különösen ott lehet gusztustalan dolgokat találni, ahol politikáról van szó, de a sötétség gyakorlatilag bárhol felbukkanhat. Online mindenki nagyon okos, a legtöbben pedig egyszerűen képtelenek ellenállni a kísértésnek, hogy a véleményüket abszolútumokként adják elő, bicskanyitogató stílusban lefitymálva vitapartnereiket, még akkor is, ha a műveltségüket a hozzászólás előtti percekben szedték magukra egy egyszerű Wikipédia-szócikk felületes átolvasásával. Ha valaki tényleg az értelmes eszmecsere reményében száll be egy nyilvános vitába, néhány perc után biztosan kijózanítják a legdivatosabb passzív-agresszív fordulatok – „csak gratulálni tudok”, „nem ártott volna tájékozódni” és társai –, melyektől ma már roskadoznak a bejegyzések alatti kommentszekciók.

Aki ebben a szellemben rendszeresen vitatkozik ismeretlenekkel a Facebookon, annak ez a tevékenység az esetek túlnyomó többségében egyszerű ego-trip. Csak gratulálni tudunk tehát azoknak, akik naponta több órát szánnak arra az életükből, hogy egy ilyen toxikus közegben ütköztessék a nézeteiket, mintha az értelemnek bármi köze lenne ahhoz, ki kerül ki győztesként ezekből a vitákból.

4. Aki havonta tízezreket költ pornóra

És ez most nem az etikus pornófogyasztókról szól, akik igenis fizetnek azért, amit mások néhány gombnyomással illegálisan letöltenek. (Bár aki ilyesmire havi tízezres nagyságrendben költ, annak sem ártana némi önvizsgálat.) Azokról kell néhány szót szólnunk, akik havonta szemmel látható összegekkel járulnak hozzá ahhoz, hogy igazi naplopókból legyenek milliárdosok, a róluk szóló történetek pedig kitartóan ássák alá az embereknek az erkölcs és az értékteremtő munka hasznosságába vetett hitét.

Az egész az Instagrammal kezdődött, ahol azzal kezdtek el egyes emberek súlyos pénzeket összeszedni, hogy kellemesek a szemnek, természetesen a megfelelő fényviszonyok, filterek és egy tehetséges photoshopper közreműködése esetén. A dolog aztán az OnlyFans nevű platformmal súlyosbodott, ami végleg rászabadította az emberiségre a pornóapokalipszist, miközben a mainstream média zavarodottságában azt követelte, hogy mindenki tanúsítson több tiszteletet és érzékenységet az itt dolgozó szexmunkások felé.

Az elmúlt években annyira elfajultak a dolgok, hogy egyes tartalomgyártók milliókat keresnek azzal, hogy befőttes üvegbe zárt fingjukat vagy használt fürdővizüket értékesítik, az említett termékeiket pedig képesek a közösségi médiában reklámozni, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, ma már ez is belefér. Ne legyenek kétségeink, a fejlődés záloga az érték, illetve az azt megteremtő emberi tevékenység, így az ezekhez hasonló sztorik komoly károkat okozhatnak a társadalom érzékeny szövetében. Persze hiba lenne bűnbakokként beállítani az említett influenszereket, akik egészen biztosan nem mennének le kutyába, ha senki nem fizetne a palackba zárt szellentésért. A baj azokkal van, akik egy ilyen ajánlat esetén reflexből kattintanak a megrendelés gombra.

A motiváció kétségkívül szexuális jellegű, a szexuális izgalmat azonban némi belátással olyan helyre is be lehetne csatornázni, ami egészségesebb az egyénre, gazdaságosabb a pénztárcára és üdvözítőbb az emberiség ép eszére nézve.

5. A pánikvásárló

Amikor láttuk a videókat arról, hogyan változik zombivá az átlagember az USA-ban Black Friday alkalmából, röhögve hülyéztük le az amerikaiakat. Aztán jött a világjárvány, majd a benzinpara és mi is megkaptuk a magunk hülyéit csak amolyan „kicsit sárgább, kicsit savanyú” stílusban. Nálunk ugyan senki nem taposta el a másikat a jóárasított lapostévéért folytatott versenyben, de azok sem voltak kevésbé nevetségesek, akik a pandémia első hulláma alatt vécépapírral teletömött bevásárlókocsi-szerelvényekkel járultak a kasszához vagy raklapnyi liszttel és koffernyi élesztővel állítottak haza a bevásárlásból.

Aztán az üzemanyagpara. Ez a téma persze egy fokkal összetettebb, hiszen az egyes benzinkutakon tapasztalható ellátási problémákban sokkal nagyobb szerepe volt az átmenő teherszállításnak és az olcsó magyar benzin miatt a határ melletti kutakra ingázó külföldieknek, mint az egyszerű pániktankolóknak, de azért az utóbbiak hatása sem elhanyagolható. Azokról beszélünk, akik simán beálltak a száz méteres sor végére háromnegyedig tele tankkal meg egy tíz literes üres kannával, mert elhitték, hogy az összes magyar kút ki fog száradni és beköszönt a Vadnyugat. Nekik hiába magyaráztak az illetékesek, hogy az üzemanyag nem fogy el, maximum logisztikai problémák miatt átmeneti ellátási zavarok állhatnak elő egyes állomásokon, hiába érveltek az ismerősök azzal, hogy ha mégis elfogyna, akkor rohadtul nem lesz senki kisegítve azzal a szerencsétlen tíz literes marmonkannával, ők mentek, mint elszakadt birka a nyáj után.

Ezek azok az emberek, akiket a hiánygazdaság réme vezérel. Akik tényleg azt gondolják, hogy a vécépapír, az élesztő és a liszt felvásárlásával ők lesznek a győztesek, míg a maradék vagy éhen hal, vagy nem lesz mivel kitörölnie a seggét.

Itt a mennyiség a vízválasztó. Aki annak idején az ésszerűséget szem előtt tartva beraktározott alapvető élelmiszerekből, azt óvatosnak hívjuk, aki viszont zsákszámra hányta ezeket a termékeket a csomagtartójába, hogy aztán hónapokkal később a zsizsikes lisztet borogassa a kukába, azt már teljesen jogosan lehet lúzernek bélyegezni.

Ez is érdekelhet:

(képek: Getty Images)