Jaj de jó, egy új Andrew Niccol-film! A hírt borvirágos jókedvvel konstatálva bontsunk pezsgőt. A Gattaca isteni volt, a Fegyvernepper remek, a Lopott idő pedig egyenesen az új Mátrix! Ja, a szegény ember Mátrixa. Micsoda színészi játékok. Micsoda mondanivaló! Az idő pénz, mint valami takarékszövetkezeti reklám. Sejtettem én, hogy Niccollal baj lesz. Én megmondtam.

Itt van a rendező új filmje, a remek Stephenie Meyer-regényből készült A burok. Remek, pont annyira, mint az Alkonyat. Hogy az írónőnek nem volt más ötlete a fölös ideje elütésére, mint egy regény írása. Sütit miért nem sütött? A házban rend volt? Egy jó moziba nem akart beülni? De rendben, ő nem tehet semmiről. Az írónő már megint megírta egy tinilány belső monológját, ami könyvben még működhet, csak a tinilány ezúttal nem vámpírok és vérfarkasok miatt nyíg, hanem azért, mert megszállták a Föld lakóit valamilyen vándorló lények, és az ő testébe is beköltözött egy intelligens bélgiliszta. Ettől még a szeme is fehérré válik, úgy látszik, megörökölték Marilyn Manson kontaktlencseparkját.

A Föld lakosságát egy intelligens faj szállta meg. Békések ők állítólag, és új hazát keresnek, bármi áron. Nyilván a Földet. Állítólag már sok bolygót elfoglaltak. Ezek szerint elég erős náluk a népszaporulat, vagy mi, testük persze nincs. Pedig ha nincs test, nincs csoki. Ezért kell nekik a miénk. Néhány testben azonban mégis megmaradt az eredeti személyiség valahol hátul elzárva, így az elfoglalt lélek és az idegen vitatkozni, beszélgetni tud egymással. Milyen jó, legalább az ember sosincs egyedül, és megvitathatja magával, milyen volt a napja.

A burok esetében az a fantasztikus, hogy a remek Saoirse Ronan a megszállás következtében kettős szerepet játszhat el, amivel lehetősége nyílik megmutatni, mennyire jó színésznő. Ez tény, és csakis ebből a szempontból több ez a film az Alkonyat-oknál. Itt egy–két ember tényleg tud játszani. De a történet egy fikarcnyival sem jobb és több. A jövőben játszódik? Van benne egy autósüldözés? Na bumm, van benne némi akció. De már megint egy igen bizarr szerelmi háromszög kerül elő. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha Stephenie kipróbálja hármasban, és mindenki egy boldogabb világban él.

Maradj csöndben, Stephenie nem tehet semmiről. Az ő könyvei egytől egyig olvasmányosak, csak a filmesek nem tudnak vele mit kezdeni. Azért, mert nem lehet. A művei ugyanis nem látványosak a vásznon, könyvben viszont működőképesek. A belső vívódást belső monológokkal jeleníti meg, amelyeket képtelenség filmre vinni úgy, hogy a végeredmény szórakoztató is legyen. Jó, igazad van, Niccol a maximumot hozta ki az alapanyagból, ami még így is valahol a borzasztó és a szörnyű kategóriák között tántorog. A probléma inkább azzal van, hogy már eleve nem kellett volna mindezt vászonra álmodni.

Dehogynem kellett volna! Hiszen az írónőnek egy rakás rajongója van, akik követelik a művei filmadaptációját. Aha, tudják azt ők, hogy maga az első Alkonyat-filmek rendezőnője, Catherine Hardwicke is azt nyilatkozta, nem hitt a filmváltozat sikerében, pontosan azért, mert a könyv szerinte nem volt alkalmas a megfilmesítésre? Ilyet nem is mondott. De mondott. De nem. De igen. De nem. Mikor mondott volna, és kinek? Nekem, személyesen, pár évvel ezelőtt, egy londoni találkozás során. Na ezzel vitatkozz! Befogtam, és tudod, most hogy jobban meggondolom, már nagyon szeretlek. Én is nagyon szeretlek. Én jobban szeretlek. Nem, én szeretlek jobban. Nem, nem, én…

Végefőcím. Most már nagyjából érzed, milyen is ez a film. Túlcsorduló romantika sci-fi köntösben, sok megválaszolatlan kérdéssel és buta történéssel. Mert miért is békések ezek a lények, ha fegyverekkel mennek neki az emberiségnek? És hogyan indult az egész? Lejöttek a Földre és találtak egy megvágott embert, akibe csak úgy hopp, beleszálltak? Pont ott feküdt az úton? Csak mert az idegeneknek kezük, lábuk sincs, csak úgy lebegnek az éterben. És miért nem ütötte le senki Melanie pasiját (Max Irons) egy péklapáttal? Merthogy a srác annyira, de annyira buta és irritáló, ami inkább egy gyors szakításra ad okot az átmegyek mindenen teérted-történet helyett.

És milyen szerelmi háromszög az, amelyben egyetlen testbe zárt két lélek két különböző férfiba szerelmes, akik közül igazából egyik sem nagyon bánja egy idő után az osztódás tényét, a férfiak még a testen is megosztoznának tisztességesen? És miért is viselkedik úgy a Vándor, mint egy tinilány, ha ő elvileg már igen sokat látott életében? De hagyjuk, túl sok a kérdés, válaszok pedig nincsenek. Niccol ezzel a filmmel végleg elveszett, a buta mozik tábora viszont egy újabb darabbal gazdagodott. Kár érte, pedig mi tényleg szeretni akartuk.