Igencsak egyszerű karriertörténet ez, mondhatni szokásos underdog történet, vagy ahogy az itt is remek Lady Macbeth, azaz Florence Pugh karaktere, Raya Knight fogalmaz a filmben, a „nyomik” története, akik külvárosi hátrányos helyzetből lettek bizonyos körökben világhírűek – mert egyikük élt a lehetőséggel, s felküzdötte magát a pankráció fellegvárába, a WWE-be (eredetileg WWF), hogy ott tematikus világbajnok lehessen belőle.

A film, amelyben az irokéz frizurájú Nick Frost alakítja az egykoron bűnöző apukát, a mellette kitartó, szintúgy pankráció-mániás anyukát pedig    Lena Headey a Trónok harcából, olyan nagyon rossz nem lehet, gondolhatnák első nekifutásra – de óvatosan kell azért ilyesmiket gondolni a ring szélén, mert a Családi bunyó lehetne éppenséggel rossz is. Már ha az elsősorban a Hello Ladies című HBO-sorozatból ismert Stephen Merchantnak nem lenne meg az ízlése ahhoz, hogy középre lője be rendezésének stílusát, hangulatát – oda, ahol ugyan nem dobunk feltétlenül hátast a látottaktól, de empatikus mosollyal követjük ezeket az embereket, s az eseményeket, mindeközben pedig még jól is érezzük magunkat.

A Családi bunyó persze nem több, mint ügyes WWE-imidzsfilm, viszont ez azért nem baj, mert a pankráció alapvetően eléggé lesajnált műfaj – ripacs-cirkusz, nagyon amerikai showműsor, amit a legtöbb európai csak nagyon kis dózisban tud elviselni. S ezen még az sem változtatott sokat, hogy Darren Aronofsky azért rendesen megmutatta a finnyásoknak is a sportág megrendítően emberi arcát A pankrátorban – jól emlékszünk erre az arcra, teljesen olyan volt, mint Mickey Rourke-é.

Őrjítő kulisszatitkokat persze itt sem tudhatunk meg azért, például számomra továbbra is kérdés marad, hogy ha nagyjából előre megbeszélt keretek között zajlanak a mérkőzések, akkor hogy lehetett meglepetés az, hogy Raya Knight legyőzte ellenfelét első WWE-meccsén, illetve azt értem, hogy a pankráció világában az számít elsősorban, hogy a közönség mennyire szeret meg téged, tehát tulajdonképpen a publikum, rajongók döntik el, hogy sztár leszel-e, vagy eltűnsz a süllyesztőben, de a pontos menete a dolgoknak kicsit így is zavaros. Nem baj.

Leginkább azért nem baj, mert teljesen érthető, hogy mi szeretett meg annyira Dwayne Johnson ebben a bandában – pont azt, hogy találtak maguknak valamit, amivel nem csak magukon, de környezetükön is tudnak segíteni. Épp ezért a film legalább olyan fontos jelenetei azok, amelyekben kisbusszal viszi a Knight fiú a barátait, felkaroltjait pankráció-edzésre, s teli torokból üvöltenek utazás közben rockszámokat, mint azok, amelyekben Vince Vaughn mondja meg a tutit a WWF könyörtelen világáról, mindentudó, bölcs trénerként és nagyhatalmú tehetségkutatóként.

Korrekt, tökéletesen élvezhető, érdekes produkció a Családi bunyó, amely nem akar sokat, de ami igazán lényeges számára, azzal nem bánik hanyag módon. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy adjunk egy képzeletbeli pacsit Johnsonnak, no és persze az ábrázolt családnak – az igazinak, meg annak is, amelyet a filmben láthatunk.