A nyomasztó, mégis gyönyörű közegben játszódó horrorfilmről szóló cikkek zöme leginkább Daniel Radcliffe poszt-Potter pályafutásáról értekezik, pedig sokkal inkább a filmről kéne írni, ami lényegesen érdekesebb, mint maga a színész. A fekete ruhás nő az a mozi, amely nézése közben a csajod garantáltan porrá töri a csontokat a kezedben a félelemtől. Vagy te az övéit.

A történet alapjául Susan Hill 1983-as, azonos című regénye szolgált, melyből ’89-ben már készült egy tévéfilm. Most az a James Watkins futott neki ismét a kísértetsztorinak, aki 4 évvel ezelőtt a Gyilkos kilátásokkal mutatkozott be, a forgatókönyv megírásával pedig azt a Jane Goldmant bízta meg, akinek ijesztően piros a haja, viszont neki köszönhetjük többek között a Ha/ver, Az adósság és az X-Men: Az elsők szkriptjét.

Goldman egyik első dolga az volt, hogy az eredeti történet optimista főhőséből egy megkeseredett özvegyet faragott, aki gyönyörű felesége elvesztése után egyedül maradt kisfiával és az őt nevelő dadussal. Arthur Kipps-nek a munkahelyén is gondjai vannak, ezért kap egy utolsó lehetőséget: le kell utaznia vidékre, hogy átnézze az egyik helyi elhunyt asszony iratait, ez az adminisztráció pedig eleve bonyolultabbnak ígérkezik, mint a májusi adóbevallás. A dolgot tovább tetézi, hogy a lehangoló hangulatú falu babonás lakói nem örülnek a vendégnek, aki felzaklatja a helyi szellemház nyugalmát, sőt, az a nagy ötlete támad, hogy egész éjszakára bezárja magát a kéróba, ami félelmetesebb hely, mint a Való világ villa, és miközben kiderül, hogy miért szekálja a túlvilág a földi halandókat, aközben a rendező rendesen megszór minket ügyes és hatásos sokkeffektekkel.

A fekete ruhás nő viktoriánus, tengerparti közegben játszódik a szigetországban, csak itt nem az a legnagyobb konfliktus, hogy Mr. Akárki nem hajolt meg rendesen Miss akárki előtt az esti bálon, hanem hogy úgy szaporodnak a brutális körülmények között elhunyt gyerekek hullái, mint a legyek. Szerencsére senkinek sem jut eszébe elköltözni, így egy rakás beszarató jelenettel lettünk gazdagabbak, Watkins kiválóan ért ahhoz, hogy kell olyan hangulatot teremteni, hogy szinte a bőrünkön érezzük a hideg ködöt, a sötét szobában látható porcelánjátékokkal pedig fényes nappal sem szeretnénk találkozni. A végeredmény néhány gótikus beütésű jelenetén érezni a Hammer stúdió hagyatékát, de sokkal inkább olyan mozik jutnak eszünkbe, mint A kör, az Árvaház, a Más világ, vagy a klasszikus Az ártatlanok, és ha a helyről valakinek A vesszőből font ember (Wickerman, inkább ebben maradjunk) ugrik be, az sem téved nagyot, mivel itt is egy határon vagyunk - fizikailag a tenger szab gátat a menekülésnek, a túlvilággal kacérkodó hős pedig átvitt értelemben is a szakadék szélén sétálgat. Az alkotók jól ismerik a hasonló kísértethorrorok képi megoldásait, jól teremtenek feszültséget azzal, hogy nem mutatják meg, mi zajlik a képtéren kívül, jók a vágások, a lassú kameramozgások, a nézőnek szembe haladó suhanó felvételek, már a nyitójelenetben sikerül megteremteni a hangulatot, és bár a rendező legerősebb fegyvere a sokkeffekt, melynek halmozásából szinte sportot űz, végül is működik a dolog. Nem érezzük azt, hogy csak ijesztget, valóban meg is ijedünk. Radcliffe-fel sincs semmi gond, kék szemeivel hol megkeseredetten, hol riadtan nézi a levegőt és a fel-feltűnő fekete ruhás asszonyt, akinek messze nem az a célja, hogy végre előadhassa a Uriah Heep Lady In Black számát, és utána nyugodtan döcöghessen fel a mennyek országába.

Persze túlzottan eredeti fordulatokat senki se keressen, sok a klisé, a tükör-riogatás, a temető, múlt miatt visszajáró szellem, a vészjósló holló… ezek mind a bevett eszköztár részei, de a film régi vágású, jóleső borzongást ígér, és a gyönyörű képi világ miatt sok jelenet jó darabig a retinánkon marad.