Sylvester Stallone megint ellátogatott a leszolgált akcióhősök öregotthonába, a hóna alá csapott néhány ex-menő arcot a kilencvenes évekből, ezúttal begyűjtött még néhány fiatalabb, de hasonló kvalitású (értsd: deltoid felsőtest, szúrós szemek) vendégszereplőt is, aztán fogta a speciálisan a Feláldozhatók-széria számára kifejlesztett forgatókönyv-generátort és beindult a gépezet. Csapjunk a lecsóba, mint Fekete Laci! A harmadik eresztésnek az a legnagyobb baja, hogy megpróbálkozik valamiféle vérfrissítéssel, azonban emiatt éppen az eddigi részek bumfordi varázsát veszíti el.

Az első fél óra annyira ugyanolyan, mint a korábbi részek, hogy már előre fentem a tollam, mennyire le fogom oltani a kapuzárási pánikban vergődő Stallonét, amiért már megint ugyanazzal a viccel akarja kiszúrni a szememet. Beköszön Wesley Snipes, egyedül taccsra tesz egy komplett katonai börtönt, ellő egy frenetikus önironikus poént, savazzák kicsit a kapzsi Bruce Willist, aztán a Pengével kiegészült brancs elkezdi aprítani a jónépet, amíg Mel Gibson szét nem rúgja a seggüket… és itt kezd el félremenni a dolgok unalomig ismert, de legalább megbízhatóan működő rendje.

Barney Ross (Stallone) a fejéhez kap; Mel Gibson túl nagy falat az ő leharcolt különítményének. Egyébként is annyi már rajtuk a ránc, hogy őt magát személy szerint csak az inak közé sebészi pontossággal betolt botox tartja egyben, és az emberei sincsenek sokkal jobb bőrben. Jön a csavar, amivel majd jól átvariálja a receptet: nem akarja magával rántani a többieket egy nyirkos gödörbe, hiszen ennek a résznek a főgonosza naná, hogy mennyivel veszélyesebb, mint az eddigiek. Szélnek ereszti hát a brigádot és fiatalabb ágyútöltelékek után néz. Hogy miért akar öngyilkos küldetésbe masírozni kipróbált társai helyett egy rakás zöldfülűvel, arról nem szól a fáma, ahogy arról sem, hogy a toborzás során miért kell keresztül-kasul bejárnia a földgolyót.

Az egyik kiszemeltért például azért utazik el a világ végére, mert a srác marha jól tudja magát pénzért szarrá veretni a helyi pénzdíjas bunyókon, egy másikért pedig csak azért kell elmenni Vegasba, mert nő létére képes kiverni néhány részeg randalírozó fogait. (Na bumm! Inkább vitte volna Dan Bilzeriant, ha már ott volt a környéken.) Szóval nem is értjük az egészet. Az új szereplők – a remek Banderast kivéve, na de ő nem is mai csirke – nélkülöznek mindenféle eredetiséget, a kémia látványosan nem működik köztük, Ross morális problémájával pedig végképp nem tudunk azonosulni.

A CGI a forgatókönyvvel karöltve szokás szerint pocsék, az ütős egysorosok és a szétkokszolt akció viszont néhol hozzák az elődök hangulatát, szóval nem lenne itt semmi különös, ha Stallone nem értette volna félre intő szavainkat. Nekünk ugyanis semmi bajunk nem volt a franchise izomanyagával. Ezeket az arcokat – Lundgren, Stallone, Statham, Li és társaik – még akkor is öröm nézni, ha színészi eszköztáruk elférne egy kisebb gyufásdobozban. Nem volt semmi szükség ezekre a súlytalan fiatalabb karakterekre és a nevetséges moralizálást is tudtuk volna nélkülözni. „Átadjuk a stafétabotot a fiatalabb korosztálynak. Ez erről szól.” – mondaná Stallone, mi pedig a fülébe súgnánk: „Sylvikém! Nincs olyan, hogy fiatalabb korosztály. Az izomagyú akcióhősök a kilencvenes évekkel haltak.”

Nekünk semmi sem jó? Ha kaptunk volna egy szokásos Feláldozhatókat, akkor most megint vernénk a nyálunkat, hogy mennyire unalmas már az egész? Ahogy a második rész kapcsán írtam, harmadjára már nem nyeltem volna le ugyanazt a főzetet, és ezt az alkotók is érezték. A baj az, hogy sajnos teljesen rossz irányba indultak el. Itt a záró intelem a negyedik rész előtt, ezúttal kicsit konkrétabb formában: Végre nem egydimenziós, hanem normális, izgalmas forgatókönyvet akarunk. Gyerekek! A nosztalgiának marhára nem áll jól sem a redesign, sem az erőszakkal átvariált szereplőgárda.