Akarják-e a sztrájkoló brit bányászok, hogy a melegek melléjük álljanak? És akarja-e a néző látni azt a filmet, ami erről szól? Akkor dönt jól, ha igen.
Végre egy ötletes és nem zavaró magyar címfordítás! A Pride mint Büszkeség önmagában sem lett volna rossz, de így legalább már ránézésre tudod, hogy akad némi könnyedség Matthew Warchus filmjében. Annál könnyedebben elmesélni ezt az igaz történeten alapuló sztorit, mint ahogy a Büszkeség és bányászélet teszi, egyszerűen nem lehet. A giccshatárról folyamatosan visszatáncoló moziban ugyanis rengeteg szív és nevetés lapul, még akkor is, ha néha-néha bekacsint a komolyabb dráma is.
A történet visszavisz minket 1984-be, amikor is a londoni melegek rájönnek, hogy tulajdonképpen nagyon is sok hasonlóság van köztük és a Margaret Tatcher intézkedéseinek köszönhetően hosszú sztrájkba kezdő bányászok között, hiszen mindkét csoport kiszorul a társadalom peremére. Amikor a londoniak úgy döntenek, hogy ennek örömére pénzt kezdenek gyűjteni a bányászok számára, majd szembesülnek azzal, hogy a bányászok nem feltétlenül tudnak mit kezdeni a másságukat nagyon is nyíltan vállaló csoporttal, megpróbálnak közeledni egymáshoz, ez azonban nem lesz egyszerű menet mindenki számára.
Egy főként melegekről szóló film esetében mindig az az első kérdés a heteroszexuálisok számára, hogy mennyire lesz számukra is szerethető a film. A Pride nagyon szépen lövi be azt a vonalat, ameddig még el lehet és el is érdemes menni egy ilyen moziban mindenfajta következmény nélkül. Minden pozitív karaktere feltétel nélkül szerethető, mer nevetni mindenen és mindenkin, nem feltétlenül veszi komolyan magát, erre a melóra delegálja az öregeket, akik el is viszik a filmet a hátukon, ugyanis az ő szájukba adják a legtöbb jó beszólást, a gegeket, és bár a bányászokat segítő csapat is tele van szívvel, lélekkel, a walesi bányászbanda a film igazi motorja.
Bill Nighy, a kiégett öreg és a mindenre nyitott asszonyok csapata még akkor is jól működik, amikor műpénisszel idétlenkedik, mert hát az mennyire olcsó húzás, olyan edemszendleri eszköz, de a Büszkeség és bányászélet-nek még ez is jól áll. Ezerszer látott kliséket hoz elő egy meglepő történetben, de az egészben ott dobog az a brit szív, ami a filmek 99%-át jobbá teszi. Tele van lélekkel, felemel és nagyon megröhögtet néha. Igazi feelgood-mozi, minden könnyedén vett drámaisága ellenére. Az év nem indulhatna jobban.
