Zack Snyder újabban Hollywood ügyeletes hisztiző kisgyereke. Elintézte, hogy a rajongók kibulizzák a Justice League rendezői változatát, amivel végül is jobban jártunk, mint a moziverzióval, azóta pedig már nem győz nyilatkozgatni arról, hogy létezik ám az Álomháborúnak is egy rendezői változata, hogy másképp csinálta volna már a Watchment is, ráadásul megírta ő a 300 3. részét, de a Warnernak nem kellett. Brühühü, hátha majd megint beindul a rajongói gépezet, és kiharcolja neki ezeket a lehetőségeket.

Közben viszont szépen elkészült egy olyan film, amire valóban vártunk tőle: A halottak hadserege, amiben visszatérhet ahhoz, amihez a legjobban ért, a zombiapokalipszishez, ugyanis eddigi legjobb filmje, a Holtak hajnala anno még egy igen tehetséges rendezőt mutatott, akire jó lesz odafigyelni, és azt hittük, ha Snyder visszatérhet a nagyjátékfilmes kezdeteihez, hát visszatér majd a minőségi munkákhoz is. Tévedtünk.

A Holtak hajnala azért is volt remek, mert Snyder még nem fedezte fel, mennyire szeret nagyívű, szuperlassított snitteket adni a világnak, és hát ott volt forgatókönyvíróként James Gunn is mellette, ezt a sztorit most viszont javarészt ő hozta össze, ráadásul még az operatőri munkát is elvállalta. A mindenhez is értő Snyder akár tényleg jól is kijöhetett volna ebből az egészből, semmi másra nem lett volna szüksége, csak egy agyatlan, de látványos zombis vágta összekalapálására, ő azonban valami tudatmódosító után vad ötletelésbe kezdett, és belepakolt mindent a filmjébe, amit még nem látott a világ.

Csak hát olyan nehéz örülni érző, már-már smároló zombiknak egy filmben. Nem, ez nem az Alkonyat zombiváltozata, néha igenis van töke A halottak hadseregének, csak valami iszonyatosan rosszul sikerült belőni az arányait, így hosszabb is, drámaibb is és kevésbé akciódús, mint amire az ember számít. Mint egy hosszúra nyúlt Barátok közt-epizód sok könnyes pillanattal, amiben aztán egyszer csak repkedni kezdenek a belek.

A főhős egy katona, Scott (Dave Bautista), aki egy hamburgerezőben tengeti az életét visszavonultan. Anno fontos küldetésben vett részt Las Vegasban, amit már elleptek a zombik. Egy napon megjelenik nála egy fura fazon, Tanaka (Hiroyuki Sanada), mert japán karaktereket csak Tanakának lehet hívni minden filmben. Szóval megjelenik Tanaka, és közli, hogy egy széfben 200 millió dollár van elrejtve a zombivárosban, ha ki tudják hozni, övék belőle 50 millió.

Scott össze is szed egy csapatot, akik között van kemény pilóta, nem kemény széftörő, zombiölő youtuber, egykori barátnő fegyvermágus, ránézésre is simlis katona, jószívű keménylegény, egy igazi főpöcs, keménykedő szőke gyilkológép és a saját lánya is, aki hozzájuk csapódik kimenteni egy barátnőt. Elindul hát a csipet csapat, hogy megszerezze a pénzt, ami persze nem lesz egyszerű, tekintve, hogy a zombik olyan számban verődtek hordába, mintha éppen Ed Sheeran játszana a Sziget Nagyszínpadán.

De ez még mindig kiadna egy jó zombifilmet, csak hát itt kezdődik a kreatív agymenés.

Las Vegasban ugyanis megjelentek az alfák. Ők nem csak zombik, ők az ultrazombik. Gyorsabbak, ügyesebbek és taktikusabbak, GONDOLKODNAK (!!!) ráadásul egy falkába tömörülve élnek, királynőjük is van, nem lehet őket egyszerűen elintézni. Mint később kiderül, éreznek is, majdhogynem megsiratják egymás elvesztését, és isten bizony, van olyan pillanat a filmben, amikor teljesen logikusnak tűnik, hogy az alfahorda egyszer csak egy kortárs táncdarabban mutatja ki fájdalmát, de szerencsére idáig nem megyünk el.

Az érzelmes-gondolkodó zombi a világ legnagyobb baromsága. Az, hogy a királyuk lovagolva pásztázza a területét, és lehet velük tárgyalni úgy, hogy kvázi áldozatot mutatunk be nekik, egyszerűen nevetséges, és akkor még el sem érkeztünk a mélyére mindannak, amit az alfák behoznak ebbe a világba, de nem is szabad, hiszen innentől már minden spoiler lenne. A zombitigris még tényleg elmegy szódával, de amikor az egyik alfa majdhogynem capoeira-mozdulatokkal harcol az emberek ellen, nem lehet nem felröhögni.

Ilyen és még ilyenebb pillanatokkal van tele A halottak hadserege, ami már önmagában elég nagy baj, az viszont legalább ugyanennyire bajos, hogy Snyder nagyon szeretne drámázni a karakterekkel, csak rettentően ügyetlenül csinálja. Pedig lenne itt elromlott apa-lánya kapcsolat, exbarátnővel való problémamegbeszélés, de maga a dráma annyira súlytalan, hiszen a karakterek is súlytalanok, hogy kifejezetten fáj nézni, amikor éppen nem zombihentelés zajlik a képernyőn.

Majdnem két és félórás játékideje alatt az Army of the Dead csak húzza az időt. Ahelyett, hogy belecsapna a lecsóba, és egy jó feszes, 100 perces zombi-heist movie-ként akarna működni, ahogy azt az elején nagyon viccesen, véresen és szórakoztatóan teszi, csak döcög, majd az utolsó 45 percére kapcsol megint magasabb fokozatra, és akkor tényleg nagyon jól tud működni minden logikátlansága és baromsága ellenére.

Itt volt a nagy lehetőség, hogy Zack Snyder megmutassa, mi történik akkor, ha nem a múltjából él. Illetve pontosabban azt, hogy a múltja legdicsőbb időszakához vissza tud-e térni úgy, hogy az ember elfelejtsen neki minden hisztit és rajongómanipulálást. Snyder azonban nem élt a lehetőséggel. Egy egyszer nézhető, többször nagyon kínos, egyszer-egyszer vicces, nyomokban mozis minőséget tartalmazó tévéfilmet tett le az asztalra. A halottak hadseregének vannak elég jó pillanatai, de inkább csak azt bizonyítja be, hogy Zack Snydert teljesen el kell engedni.

Ha ez a lehetőség nem vette rá arra, hogy egy igazán jó filmet készítsen, akkor már sosem fog.

Bautistának viszont baromi jól állnak az ilyen szerepek. Ha valamiért, hát miatta mindenképpen érdemes megnézni. De ami az igazán vicces: az ember, aki elérte, hogy hadd pakolja vissza a más által befejezett filmjébe (Justice League) mindent, amit kivágtak, csinált egy olyan filmet, amiből legalább 40 percet ki kellene vágni. Ironikus.