Az Avalanche-nak eléggé fájhatott a Playstation 4 visszafelé kompatibilitási problémája, ezért úgy döntöttek, hogy a Just Cause 4-et egyből PS3-ra fejlesztik le, de csak PS4-en adják ki. Mert nehogy már elfelejtsük azokat a szép időket, amiket a PS3-mal töltöttünk, akkor sem, ha történetesen a PS4-et kapcsoltuk be, és legyen már ugyanez igaz az Xboxokra is, legyenek a játékok előző generációsak, ne retrók, csak egy picit, hátha még könny is szökik a szemünkbe. Valami ilyesmit gondolhattak a fejlesztők a Just Cause 4 összekalapálásakor, mert épeszű indok nincs arra, amit műveltek ezzel a játékkal.

Na gyorsan tegyük rendbe, marha szórakoztató még mindig Rico Rodriguez teljesen őrült ámokfutása, csak éppen horrorisztikus a megvalósítás, nem játszhatatlan, nem élvezhetetlen, de egy akkora bugtenger, hogy lazán elbírna a hátán egy óceánjárót. Olyan bugok tömkelege hemzseg a játékban, hogy azt maximum egy vak tesztelő nem vehette észre, vagy talán felbérelték a négyéves Kovács Pistikét egy csokival, hogy nézzen már rá a játékra, de ő inkább csokizott, és nagyívben tojt a munkára.

Ez a játék bizony csak nagyon ímmel-ámmal lett tesztelve, valószínűleg érkezik hozzá majd több nagyon sok gigás patch, vagy mint a Fallout 76-nál egy akkora, amivel gyakorlatilag lecserélik az egész játékot. Pedig a Just Cause 4 továbbra is nagyon állat szórakozás, olyan, mintha hosszú órákra beleragadnál egy nagyon buta ’90-es évekbeli akciófilmbe, amiben ha valamihez hozzáérsz, az felrobban. De tényleg. Kb. bármihez hozzáérsz, az azonnal lángolni kezd.

És baj ez? Dehogy baj. A ’90-es évek buta akciófilmjeiben sem a sztorit szerettük, hát sztori az itt is nagyon kevés van, és ami van, az is annyira érdektelen, hogy ha filmként kellene megnéznünk az átvezető videókat, akkor valószínűleg öt percen belül horkolnánk olyan erősen, hogy összedőlnének a falak is.

Na és hát azok az átvezető videók milyenek?! Hát valami bődületesen rondák. És itt jön a játék másik nagy problémája: a grafikája. A videókban úgy néznek ki a karakterek, hogy attól már PS3-on is szebbeket lehetett látni, de tényleg, konkrétan olyan ronda néhol a játék, hogy azt nem lehet 2018-ban felfogni ép ésszel. A karakterek beszéde, az arcuk mozgása nem egy olyan csapat munkáját mutatja, akik láttak már ezt-azt a játékiparban, de most tessék megkapaszkodni, itt jön a legnagyobb csavar.

Bár a játék néha olyan ronda, mint a bűn, mégis tele van élettel. Az átvezető videók rettentően rusnyák ugyan, de mégis élethűen kavarognak bennük a szereplők, és valami bizarr módon nagyon jó nézni, ami történik. Ilyen tényleg a világon nincs. Ki sem lehetett volna találni ilyet. Maga a játék sem egy grafikai gyönyör, a fejlesztők az élsimításról még álmukban sem hallottak, és valamiért a látóhatár is egészen a minimumra lett lehúzva, így a különböző tereptárgyak, sőt még a járművek is csak úgy hirtelen képesek megjelenni a szemünk előtt, de mégis az a helyzet, hogy legtöbbször teljesen tökmindegy, hogy néz ki a játék, mert iszonyúan lehet élvezni azt, ami történik benne.

Mert hát mi történik benne? Az, ami mindig, csak most néha olyan természeti elemekkel kell viaskodnunk, mint a villámlás vagy egy tornádó. De tényleg csak néha. A lényeg még mindig ugyanaz. Itt van Rico Rodriguez, akinek ezzel a névvel minimum latin zenei előadónak kellene hat Grammyvel a vécé mellett, de nem, ő még mindig egy zárlatos latin Duracell-nyuszi fegyverekkel, aki csak azért nem tud lassítva elsétálni a robbanások elől, mert a fejlesztők, akik foglalkoznak vele, lehet, hogy jégbe voltak zárva, és nem hallottak a bullet time-ról. Mondjuk ez a jég dolog sokmindent megmagyarázna.

Még mindig van egy jól fésült grappling hookunk, amivel oda tudjuk magunkat húzni bizonyos épületekhez vagy járművekhez, ezzel a cuccal viszonylag jól is lehet haladni, pláne, ha kombináljuk a még mindig egy gombnyomásra előbukkanó majd eltűnő ejtőernyőnkkel, vagy a wingsuittal, amivel néha igencsak pofára lehet esni, de Rico arcán vastag a bőr, úgyhogy kibírja.

A grappling hook ezúttal variálható, összeköthetünk vele dolgokat, vagy többnyire teljesen indokolatlanul felrepíthetünk vele akár autókat is, a lényeg, hogy ezeket az extra képességeket hozzáadhatjuk a kütyünkhöz, és bármikor szabadon használhatjuk. Ez nagyon jól hangzik, de nem igazán lesz hasznunkra ez az opció, mivel főleg csak arra lesz majd szükségünk, hogy különféle ajtókat vagy fedeleket, esetleg kapcsolókat mozgassunk vele, de mondjuk úgy, hogy egynek ez az újítás jó.

Egy hatalmas térképen kell eltakarítani az ellenfeleinket, ami eléggé becsületes vállalás, ezeket a területeket egyenként fel is kell szabadítani, a felszabadításért pedig extra ajándékokat kapunk, mint például az adott helyszínre ledobható fegyvereket vagy járműveket, amiket egyébként különféle mutatványok bemutatásával is meg lehet szerezni. Lesz kisautónktól kezdve mindenünk, tank, vadászgép, sőt, még utasszállító gép is, ami azért eléggé bizarr, mikor megérkezik egy kis dobozban, ami egyszer csak szétrobban, és hopp, hát hogy került ide egy hatalmas Boeing? Arról nem is beszélve, hogy ezzel a géppel úgy szállsz fel egy fás-bokros domboldalon, mintha elfelejtettek volna szólni neki, hogy ilyet általában csak kifutópályán szokott tudni.

A játék csúnyaságának szerencsére van egy eléggé pozitív hozadéka: úgy megy a Just Cause 4, mint a zsíros istennyila. Ha az ember például sportautóba ül, a sebességérzet semmihez sem hasonlítható, konkrétan úgy megy a járgány, hogy az már ijesztő. A járműkezelésen egyébként egyértelműen javított az Avalanche, sokkal élvezetesebb bármit vezetni, mint bármelyik elődben, de persze a szimulációtól továbbra is szerettek volna a lehető legtávolabb maradni.

Érezhetően az volt a cél, hogy még az is fel tudjon szállni egy helikopterrel, aki azt sem tudja, mi az a Dualshock, aztán az arcába robbantanak mindent, aztán nem marad más, csak a mosolygás. Mert valahol ez a cél, ez a játék mosolyt akar csalni az arcodra, és elég jól is teszi a dolgát. Az most mindegy, hogy a különféle időre menő terminálvadászatok mennyire tesznek jót az ember idegrendszerének, ez bizony egy pofátlanul hangulatos akciójáték, amibe az ember lazán beletesz 10 órát úgy, hogy észre sem veszi, csak az elején, amikor meglepődik azon, hogy mi a jó úristen ez, hát nem a PS3-at kapcsoltam be, vagy mégis?

A Just Cause 4 minden idők egyik legpofátlanabb játéka. Pofátlan a grafikai megvalósítása, de pofátlanul ügyes karikatúrája a régi buta akciófilmeknek is, és ha az ember el tudja felejteni neki, hogy egyébként milyen rettenetesen bugos és mennyire nem 2018-as, akkor okoz néhány elég kellemes pillanatot. De legközelebb talán már jó lenne az adott generációra lefejleszteni az ötödik részt. Már ha lesz. De ha lesz, akkor jóval több kell majd néhány indokolatlanul nagy robbanásnál.