Mitchellék azért zúzzák a robotokat, és mennek egymás idegeire, hogy neked jobb legyen. És sokkal jobb is lesz.
Ha az ember igazán szívhez szóló, minden korosztálynak vicces animációs filmet akar említeni, akkor teljesen biztosan a Pixar valamelyik remekműve jut eszébe. A Dreamworks és a Sony is fel tud mutatni olykor-olykor igen erős darabokat, de a Pixar annyira uralja a terepet, hogy egyszerűen nem lehet őket legyőzni. Aztán most itt vannak Mitchellék, meg a gépek, és a Pixar is csak pisloghat.
Ez az animációs film ugyanis nem egyszerűen jó, hanem fantasztikus, van szíve és lelke, remek karakterei, na meg olyan poénjai, amiket akár még idézgetni is lehet.
Nem egy huszadik rókabőr az ember-gép háború témakörben, nem egy újabb masszív ásítás a család fontosságáról. Egy igazi bravúr, aminek nincs olyan pillanata, amit ne lehetne imádni.
Persze ez nem annyira meglepő, hiszen a hátterében az a Phil Lord áll, akiről Christopher Millerrel karöltve A Lego-kaland, a 21 Jump Street és a Pókember: Irány a Pókverzum! óta tudjuk, hogy akár rendezőként, akár íróként, akár producerként áll valami mozi mögé, az a mozi bizony nagyon egyedi, harsány, de kirobbanóan jó humorral és egyedi látványvilággal lesz megáldva.
Pont ez a helyzet Mitchellékkel is, akiket az író-rendező Michael Rianda és Jeff Rowe-párosnak (meg valószínűleg Lord hatásának kszönhetően) sikerült nagyon karakteresen megalkotni, az animáció stílusa pont annyira lökött, mint maga a család, és itt nem csak az itt-ott bekúszó „effektekről” van szó, hanem a fejformákról, a hegyes orrokról, a kockafejekről, amik mind-mind azért olyanok, amilyenek, hogy kitűnjenek az átlagos hiperrealisztikus vagy hipercuki átlagból. Mitchellék nem átlagosak, hát ne legyenek átlagosak külsőjükben sem!
A sztori igazából komplexebb annál, mint amit az ember előre sejt, ugyanis egy sima „fura család útra kél, aztán eljön a robot-apokalipszis, amit megpróbálnak túlélni”-történetnek tűnik, de ez a film sokkal többet mond a családról, a felnövésről, az elengedésről, a barátságról, az apa-gyerek viszonyról, mint az elsőre látszott.
A történet mozgatórugója igazából nem a robot-apokalipszis, hanem Mitchell apuka, azaz Rick és épp egyetemre készülő lánya, Abbi viszonya, a fater ugyanis nem tudja elismerni lánya filmrendezői érdemeit, és nem tudja elfogadni, hogy szeme fényét nem érdekli már a természet és a barkácsolás, ami egyébként mindig is kitöltötte Rick életét. A viszony elmérgesedik, anyuka és a kistesó pedig nem nézi ezt jó szemmel. Rick Abbi indulása előtt rájön, hogy talán akkor, ha egy rövid repülőút helyett a család útnak indul a rozoga, libafos színű autójával, és elszállítja a lányt az egyetemre, akkor közelebb kerülhetnek egymáshoz. Közben persze beiktatnak itt-ott egy kis kalandot is, hogy ne legyen unalmas, de akkor még nem is tudják, hogy a kettes vágányon menetrendszerűen érkezik a robot-apokalipszis.
Az út közben ugyanis a PAL techcég elnöke bemutatja új termékét, egy robotot, aki az ember segítségére van minden élethelyzetben, de már a bemutatót sem sikerül kihúzniuk öntudatra ébredés nélkül, a robotok elkezdik levadászni és begyűjteni az embereket, és már csak Mitchellék állnak ellen nekik. Hogy miért? Mert ők furák, és nem viselkednek kiszámíthatóan. Az már más kérdés, hogy néha megfojtanák egymást egy kanál vízben, és nem is biztos, hogy kibírják az idegeik az utat. De most össze kell fogniuk, hogy megállíthassák a robotokat irányító rendszert, amihez még nem várt segítséget is kapnak két diszfunkcionális robot személyében.
És persze nincs meglepetés abban, hogy mi lesz a dolog végkimenetele, de ettől függetlenül a Mitchellék a gépek ellen szinte minden perce meglepetés, olyan cikázó, váratlan humora van, amire nem lehet felkészülni, és olyan hatalmas szíve, amit nem lehet nem imádni.
A Sonynak és a Netflixnek sikerült egy olyan animációs filmet alkotnia, ami tényleg minden korosztálynak tökéletes, ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy látványos akciójelenetekkel, állandó pörgéssel szédítsen, hanem komoly tartalmat is ad, miközben végig tövig nyomja a gázt.
Ettől persze sokak számára kicsit fárasztó élmény is lehet ez a túra, de inkább ilyesmitől fáradjon le az ember, mint egy sokadik agyleszívós akciófilmtől. A zenéi, a képi világa, a gegjei, de még a szinkronja is átlag feletti minőségűek, és bár néhol azért bele lehet kötni a forgatókönyvébe, az írók azért annyira sosem hibáztak, hogy tönkre menjen az élmény. Ezt a filmet bizony moziban kellett volna látni, oda is készült, mielőtt jött a Covid, a Netflix viszont örülhet neki, mert a Lelki ismeretek mellett biztosan ez lesz az év másik legjobb animációs filmje, de sanszos, hogy az év legjobb filmjei között is ott lesz a helye.