Matt Damon a miami rendőrség narkóosztagának hadnagya, akinek az egyik emberét kivégzik, a cég pedig a leghatékonyabb gyilkossági nyomozókból álló osztály feloszlatása után nem igazán áll a helyzet magaslatán. A meggyilkolt bajtárs a halála előtt még értesíti főnökét a kolumbiai drogkartell egyik pénzlerakatának pontos helyéról, és hogy ne maradjanak elvarratlan szálak, hősünk elhatározza, hogy az embereivel együtt meglátogatja a címet.
A Netflix mozijában már az első pillanattól világos, hogy valami nem stimmel Damon osztályával. Az ügyben nyomozó szövetségiek a beosztottjait faggatják, azzal a nem leplezett gyanúval, hogy a közvetlen munkatársak is sárosak lehetnek, miközben pletykák keringenek egy csapatnyi rendőrről, akik a kartellek lerakatait maszekban rugdossák fel, hogy eltegyék az ott talált pénzt, és könnyen lehet, hogy ennek az osztagnak is köze lehet a rendőrnő halálához.
Szóval Joe Carnahan filmjének felütése érdekes, a sztori tétje komoly, hiszen a hősnek a korrupt rendőrség és a kolumbiai nehézfiúk között navigálva kellene tisztáznia a helyzetet, ami csak bonyolódik, miután a rajtaütés címére kiérve húszmillió dollárt találnak a padlás gipszkarton fala mögé rejtve. Itt jön be az időtényező, hiszen a felfedezés után jön egy telefonhívás, melyben egy eltorzított hang arról tájékoztatja a hadnagyot, hogy ha nem húznak el onnan, fél óra múlva mindenki halott lesz. Izgalmasan hangzik, ugye?
Nos, a bajok ott kezdődnek, hogy a filmet íróként és rendezőként is jegyző Carnahan valamiért imádja a teljesen felesleges gizdáskodást és céltalan hero shotokat. Így volt ez a korábbi filmjeiben is, bár a sokszereplős Füstölgő ászok, vagy a már-már önironikusan kúl Boss Level - Játszd újra esetében könnyebben meg tudtuk bocsátani ezeket a túlkapásokat. Ez a mozi ellenben a realizmus díszletei közé igyekszik pakolni a cselekményt, melyek között egészen nevetségesnek hatnak az idétlenül erőltetett pózok és a teátrális keménykedés. A Damon legmegbízhatóbb beosztottját alakító Ben Affleck például az egyik jelenetben leveszi a pólóját, megmutatja a hasizmát, aztán visszaöltözik, miközben az egész mozzanatnak nem volt az égvilágon semmi értelme. Ez az aprócska intermezzo ki is teszi az irányjelzőt:
Carnahan filmje hiába akar egy drámai elemekkel súlyosbított kriminek látszani, itt bizony nagyobb szükség lesz a popcornos vödörre, mint logikára vagy erkölcsi arányérzékre.
Ezt a gyanút aztán az alkotás minden egyes perce alátámasztja, egészen a fináléig, amikor végleg eltűnik a sztoriból minden rafináltság és szellem és az alkotók egy unalmas, ezerszer látott panelekből építkező akciójelenettel zárják le a történetet.
Az is tagadhatatlan azonban, hogy a leszámolásig vezető út kínál néhány fordulatot, sőt, még a nézőket is sikerül átverni, ami miatt a forgatókönyv még úgy is megérdemli az elismerést, hogy a nagy csavarig néhányszor ásítozáson kapja magát az ember. Bár a leleplezés láttán csettintünk egyet, az azt megelőző egy óra tele van olyan jelenetekkel, melyekben a szereplők egészen furán, sőt bosszantóan logikátlanul viselkednek, és ezek közül az anomáliák közül nem mindegyiket tudja megmagyarázni a később bekövetkező nagy fordulat.
Pedig az, hogy a néző nem teljesen érti, ki, mit és miért csinál, lehetne egy izgalmas játék is, de itt inkább frusztrációt szül, kiváltképp, ha azt látjuk, hogy tapasztalt, harcedzett, kompetens zsaruk szegnek meg olyan szabályokat, melyek még a laikus néző számára is teljesen nyilvánvalóak. A karakterek olykor egyértelműen amatőr viselkedése – ki indul el például egyedül, erősítés nélkül lecsekkolni egy házat vagy hagyja el a fedezéket, hogy ismeretlen számú és pozíciójú fegyveres támadót üldözzön egy ellenséges környéken? – annál butábban hat, minél keményebbnek és profibbnak mutatja be Carnahan a szereplőket, akik pedig az elejétől a végéig orrvérzésig nyomják a pózerkedést.
Egymást követik a feszültnek szánt jelenetek, melyekben valamelyik karakter kérdezi fel a másikat, miközben olyan zene szól, mintha a Legyen Ön is milliomos! utolsó kérdésére kellene a jelentkezőnek bejelölnie a helyes választ. Sajnos a suspense nem működik, aminek a már említett idétlen megoldások mellett az a fő oka, hogy igazából egyik karakter sincs normálisan kibontva. Talán a rendőröknek ajtót nyitó fiatal lány az egyetlen szimpatikus szereplő, aki a pénz megtalálása után kerül szorult helyzetbe, így legalább érte lehet aggódni valamelyest.
A nagy dobás a szó nem hízelgő értelmében tipikus Netflix-mozi: szereztek egy hollywoodi jómunkásembert Joe Carnahan személyében, aztán leszerződtették Matt Damont és Ben Afflecket, hogy pont legyen két név, amit meglátva az előfizetők rányomnak a lejátszás gombra, a szolgáltató pedig el tudja mondani, mekkora hatalmas siker, hogy ismét megnézték az egyik saját gyártású filmjüket néhány millióan. Üzletileg érthető lépés és ezúttal az eredmény miatt sem fogjuk kitépni a hajunkat. Ez tipikusan az a filmélmény, ami nyom nélkül megy keresztül az emberen. Se nem bosszant föl, se nem szórakoztat ahhoz eléggé, hogy akár egy hét múlva emlékezzünk rá.
