Ritka az olyan könyvből készült mozi, ami nem rosszabb, mint az alapanyaga. Ha erről az oldalról közelítjük meg a mozgóképpé továbbfejlesztett mamapornót, akkor máris örömtáncot kellene lejtenünk. Csak az itt a bibi, hogy A szürke ötven árnyalata bármennyire is igyekszik, még ezzel együtt sem jó film. És az a helyzet, hogy nem sokon múlt, hogy jobb film legyen belőle.

Én sem hittem volna, hogy valaha leírom ezeket a sorokat. A szürke ötven árnyalata lehetne jó könyv. Persze nem az, de ha E. L. James egy egészen picit mélyebbre ássa magát a dominancia, a bántalmazás és a gyönyör aranyháromszögébe, akkor egy komplex és fontos problémát bemutató regény is kerekedhetett volna belőle, amit nem csak azért olvas el milliárd ember a Földön, mert tele van pakolva mindenféle könnyed vagy félkönnyed S&M-pornóval.

Az alapfelvetés lehetne érdekes: mennyit bír el egy szerelmes nő, ha a férfi, akiért szíve dobog, előszeretettel látná őt különböző méretes szexjátékokkal megtámogatva úgy, hogy szerencsétlen lány szenvedjen, mint a vágóhídi malac, de a végén meg is köszönje a bántalmazást? Miért tűri el az egyik fél a másik dominanciáját? Mennyire veszélyes egy ilyen kapcsolat? Valóban lehet-e kapni epres öklözőzsírt? Ezernyi kérdés merül fel az emberben ezzel a témával kapcsolatban. És mit bont ki ezekből az írónő? Hát az ég egy adta világon semmit. Mert abból nehezen lehetne kihozni egy annyira szutykosan romantikus regénytrilógiát, mint amilyen szutykosan romantikus a következő fotó a filmből.

A szürke ötven árnyalata mint film pont azért bukik el, mert nem mer mélyre nyúlni, annak ellenére, hogy lenne hová. Adott egy 27 éves, baltával faragott arcú, szupermodellnek tűnő milliárdos legény, bizonyos Szürke Krisztián, aki találkozik a félénk lánnyal, Sztéló Anasztáziával, osztán kisebb huzavona után összefekszenek a paplan felett, juj. Erre a bizonyos első összefekvésre elég sokat kell ám várni, nem csak úgy tüstént belógatják a stáblista után az arcunkba érkező testrészeket. Nem ám. Itt ki kell várni a sorunkat.

És ez a várakozás egyszerre lesz meglepően jó és pocsék is. Dakota Johnson például rendesen megdolgozik a pénzéért, Jamie Dornan néha inkább egy korrekt karikatúra, mintsem a vágy titokzatos tárgya, de annyi baj legyen, a felsőteste acélos, nála még nem menő a gömbhas, és jól áll a kezében a Dakota Johnson. Működik közöttük a kémia, a castingon elég jó munkát végeztek. De itt jön a DE!

A forgatókönyvírók olyan mondatokat adtak a szereplők szájába, amelyek nem relevánsak a földi létben. Kénytelen vagyok megemlíteni a kedvenc soromat a filmből: Én nem szeretkezek. Én baszok. Durván. Hát ki beszél így? Vagy inkább úgy kérdezem: ki beszél így, ha komolyan gondolja? Elképesztő sorok szállnak ki viszonylag érdekes karakterek szájából, és pillanatok alatt képesek lerombolni azt is, amit Sam Taylor-Johnson rendezőnő addig felépített. Ami mondjuk nem egy hatalmas Lego-kastély, hanem egy pár lapból álló kártyavár. De mindegy. Építmény, az a lényeg. Arra játszik, hogy ismered a könyvet, tudod, mi következik. Tudod, mit tesz majd Christian, ezért úgy néz Anastasiára, hogy kikacsint a nézőre is. És ez nem annyira szerencsés.

Bármennyire is érzed a veszélyt Christian szemében és jelenlétében, egyetlen huszárvágással képesek megölni a karakter lényegét. Egy példa: Grey nem szeretkezik, csak baszik, durván, de első alkalommal úgy megszeretkezi a jó öreg misszionáriusban a szűzies Anastasiát, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Az isteni Ron Jeremy körberöhögné az egyébként csak baszásnak szánt szexjeleneteket, Sasha Grey a röhögéstől potyogó könnyeitől fuldokolva szóba se állna Christian Greyjel. Óvodás ficsúr a nagy pofájával.

A szürke ötven árnyalatá-ban nem történik semmi igazán fontos. De semmi. Mert tulajdonképpen a könyvben sem történik semmi fontos. Elvagy vele, nem zavar, érzed, hogy ez a Twilight-sagánál korrektebbül összerakott cucc, csak végig azt várod, hogy történjen már valami igazán releváns, és ne arról szóljon a film, hogy a lány aláír-e egy szerződést az ő meganálöklözéséről, vagy sem, mert tulajdonképpen pont olyan az a szerződés, mint a Nyuszika halállistája, amiről a Farkas egyetlen kérdéssel leíratja magát. Olyan, mint a Csubakka-védelem. Nincs semmi értelme.

A film mindezek ellenére nem lesz elhibázott projekt, csörögni fog a kassza, jönni fognak a folytatások, a színészeknek sem kell feltétlenül leköpniük magukat a tükörben reggelente, csak picit, Dakota Johnson tényleg veszettül szexi, és jó, hogy nem egy abszolút tökéletes testű cicát választottak a szerepre, mert így sokkal hihetőbb az egész. De a mozi befejezését, nos azt sosem fogom megbocsátani. Annyira pocsék, hogy a terem felröhögött kínjában.

Összehozták vele a 2000-es évek 9 és fél hét-jét. Valahol ez is volt a cél az egésszel. De abból sem emlékszel semmi másra, csak a szexre. És hogy rettenetesen pocsék volt az utolsó pár perce. De sebaj, lehet, hogy megnézed, egy picit szenvedni fogsz közben, a végén főleg, a csajod imádni fog miatta, és kicsit átnézed talán majd a nyakkendőidet is, hátha akad közöttük egy-két korrektebb darab, de aki hazaérve mégis a szíjait nézi át, az azonnal forduljon pszichológushoz. A szürke ötven árnyalata nem nézhetetlen, nem szerethetetlen (már ha nem vagy férfiból) de ahelyett, hogy beleharapna a húsodba, egy rózsaszín felhőből előhúz egy hatalmas korbácsot, csap vele néhányat, és már végez is. De ha férfi vagy, nem szeretkezik az időddel. Elbassza.