Az elfogadás fontos, meg kell ismernünk a másikat, az emberek többsége teljesen hülye, a világ egybites, de ha nyitottan állsz a dolgokhoz, akkor minden jó irányba változhat, sallala, sallala, kinyílott a közhelyszótár, csuhajja, gondolhatnád. Ha azt olvasod, hogy egy film erről szól, akkor már nem nagy truváj óriásit ásítani, megy az magától könnyen, de mégis muszáj erről filmeket készíteni, mert sajnos még most is fontos téma ez, és a világ legalább annyit változik az utóbbi évszázadokban mentálisan, mint a Coca-Cola receptje. Más ízekben folyton előkerül újra és újra, de az alapja ugyanaz, és eléggé nagy az igény rá.

Peter Farrelly, igen, az a Peter Farrelly, aki testvérével, Bobbyval olyan filmeket adott eddig a világnak, mint a Dumb és Dumber, a Tökös tekés, az Én és én meg az Irén egy ideje már nagyon nincs formában, sorra hozza ki Bobbyval az olyan felejthető vagy egyenesen pocsék filmeket, mint a Dumb és Dumber 2, az Elhajlási engedély vagy az Agyő, nagy Ő, most egyedül hozott össze egy igaz történeten alapuló filmet, és őszintén szólva már sejtjük, hogy a testvérek közül ki volt a gyengébb láncszem.

A Zöld könyv – Útmutató az élethez ugyanis a lehető legtávolabb esik egy átlagos Farrelly-filmtől, pedig van humora, csak hát nem olyan undorító módon lógatja az arcodba, mint általában. A sztori egy igaz barátság történetét mondja el a ’60-as évek Amerikájában, amikor is az olasz származású, enyhén tapló, közepesen rasszista Tony Lip (Viggo Mortensen) melót vállal egy fekete bőrű zongoristánál, Dr. Don Shirley-nél (Mahershala Ali), nem is kis melót, furikáznia kell a zenészt két hónapon keresztül délen, ahol köztudottan legalább annyira szeretik a feketéket, mint a mókusok az erdőtüzet.

Tony nagypofájú, kissé bunkó, de szerethető figura sok-sok hibával, a Doktor pedig túlságosan is zárkózott, becsületes, de sznob és érezhetően nehéz titkokat magával cipelő figura, és igen, az egyiküknek sokkal elfogadóbbnak, a másiknak pedig sokkal nyitottabbnak kell lennie a végére, közben pedig jön a megalázáspornó, mert a zenész útja bizony nem lesz játék és mese.

Na de itt jön a csavar: annak ellenére, hogy ilyen filmekkel van tele a padlás, a Zöld könyv egyáltalán nem felesleges ismételgetés, egyszerűen csak arról szól, hogy igenis ki kell állnunk magunkért, még akkor is, ha reménytelennek tűnik a helyzet, és arról, hogy tulajdonképpen bárhogy is van, mindannyian csak emberek vagyunk. A világ jelenlegi helyzetében nincs sok fontosabb üzenet, ezt az üzenetet pedig úgy közvetíti 130 percen keresztül a Green Book, hogy az valami csoda.

Igyekszik kerülni a hatásvadászatot, közben Viggo Mortensen élete alakítását nyújtja, amiért nem véletlenül jelölték Oscarra, de Mahershala Ali is szokás szerint csak azt mutatja meg, hogy helye van a jelenkor legnagyobbjai között. Ali egészen hihetetlenül beszél a szemeivel. A legemlékezetesebb pillanataiban nem is beszél, de mindent le tudsz olvasni az arcáról: bűntudatot, szégyent, múltat és jövőt egyszerre. Ez pedig gigantikusan nagy mutatvány.

De a film legnagyobb mutatványa mégis az, hogy ezt a rongyosra koptatott témát sikerült megspékelnie egy jó adag humorral, néha egyenesen hangosan röhögőssel, és mellé még akkora szíve is van, hogy az be se férne egy nagyobb koncertterembe. Két fura dolog van csak, amit nehéz hova tenni, de az a két dolog sem annyira zavaró, csak tényleg fura.

A Green Book egy tipikusan karácsonyi film, talán szerencsésebb lett volna fenyőillatban bemutatni, de ez a kisebb probléma. A nagyobb a CGI, amivel Ali arcát a zongorista testére varázsolták, mert brutálisan látszik, hogy a fej picit külön életet él, de mindegy, ettől függetlenül is csodálatos moziélmény a Zöld könyv, ami tényleg mindenkiből megpróbál jobb embert faragni. Vagy legalább megcsípni pár Oscart, amire minden esélye meg is van.