Kosztümös filmhez sok pénz kell. Ha nincs meg ez a sok pénz, akkor kompromisszumokat kell kötni – amelyek általában meglátszanak a végeredményen. Ezzel nincs mit csinálni, el kell fogadni. A Susotázs című rövidfilmjével tavaly Oscar-shortlistre került Tóth Barnabás eddigi vállalásaihoz egyébként illik a lélektől lélekig tartó kamaravállalás, ő egyébként is mintha a hétköznapiságban keresné folyamatosan a lírát. F. Várkonyi Zsuzsa regényében, a Férfiidők lányregényében megtalálta. S talált hozzá két nagyszerű színészt is.

Az Akik maradtak egy kamaszlány és egy középkorú nőgyógyász mély és különleges barátságának története a második világháború utáni Budapesten. Mindketten holokauszt túlélők. De úgy, hogy őket nem vitték el. Igen, ők azok, akik itt maradtak. Akiknek meg kéne itt tanulni élni. Azok nélkül, akiket elvittek. Olyan klímában, ahol már nem a nyilasoktól, hanem a nagy fekete autótól kell félni. S egyes embereknek attól, hogy megeszi őket a magány és a lelkiismeret-furdalás.

Szőke Abigél és Hajduk Károly párosában kétségtelenül van valami provokatív. Pont annyi, amennyi ahhoz kell, hogy közel hozzák a filmet, s segítsenek minket átlendülni azon, hogy az Akik maradtak képileg, azaz látványával lehetne gazdagabb, izgalmasabb film is – hisz láttunk már olyan mozit, ami nem akart sokat, mégis talált magának formailag érdekes fogást. Tóth filmje nem ilyen: néha nagyon kevés választja el attól, hogy egy tisztességes tévéjáték benyomását keltse. Már ha a közönség legnagyobb része tisztában lenne 2019-ben azzal, hogy mi is volt az a tévéjáték. A közönség legnagyobb része teljesen érthető módon ma azt tudja, hogy a streaming-szolgáltatók hatalmas összegeket raknak olyan filmekbe, amelyek akár a mozikban is megállnák a helyüket. Az Akik maradtak-ban nincsenek hatalmas összegek. Nincs igazán megmutatva a huszadik század közepének magyar fővárosa. De van benne két ember, akik megérdemlik a szélesvásznat, így is.

És érezhető benne a rendezői gyengédség is, amely Abigélt is átsegíti azon, hogy ne végig legyen – ugyan akkor is tolerálhatóan – sutácska az alakítása, s ott van mellette Hajduk is, akivel már találkoztak, bizarr módon épp a A martfűi rémben. Összeér a történetben ábrázolt gondoskodás azzal, ahogy egy érett színész segíti a kezdőt, s így születhet meg az is, hogy a lánynak is elhisszük, hogy segíti a férfit – hogy kölcsönösen megtalálhatnak valamit egymásban, amiért érdemes élniük tovább.

Az Akik maradtak halk, pontos dialógusokkal dolgozik. Amelyek olykor éppen annyira színpadiasak, mint amennyire még nem semmisítik meg azokat a pillanatokat sem, amikor a szereplők hang nélkül megölelik egymást. Minden kockájában ott van a holokauszt fájdalma, a magyar áldozatok hozzátartozóinak csendes kínja, amely pont azért érinti meg a nézőt, mert Tóth figurái legalább annyira ismerősek, mint amennyire a múlt emberei.
Magunkban hordozzuk őket. Velünk maradnak.