Meglepetés: még Will Smith is szuper benne. De hogy kinek készült a film, na az az igazán jó kérdés.
Amikor kijött az élőszereplős Aladdin első előzetese, Will Smith anyja erősen csuklani kezdett. Szerencsétlen Smith olyan kakkanatcunamit kapott a nyakába, hogy nézni is rossz volt, mondjuk tény, hogy őt is rettenet rossz volt nézni a trailerben a pocsék CGI-jal megálmodott dzsinnként, és főleg így utólag bántó az egész, mivel Smith az Aladdin egyik legjobb pontja, egyáltalán nem gagyi, egyáltalán nem ciki, sőt, mondhatni Smith-t ilyen jó szerepben már isten tudja, mikor láttuk utoljára.
Nem, Guy Ritchie Aladdinja nem lett elhibázott projekt, iszonyúan látványos, nagyon is élvezhető kétórás musical, ami mindvégig hű marad a régi rajzfilm hangulatához, talán néha már-már túlzottan is. Az Aladdin ugyanis gyakorlatilag fogja a ’92-es klasszikus animációs filmet, és a saját eszközeivel felmondja újra látványosabban, jól eljátszva, pár apróbb, de nem annyira zavaró hibával megspékelve.
’92 óta semmi sem változott ebben a történetben egyetlen apróságtól eltekintve, még mindig szegény, de jószívű tolvaj Aladdin, aki beleszeret Jázmin hercegnőbe, majd amikor Jafar betolja a barlangba, hogy hozza el a lámpást, lesz egy jó haverja, bizonyos Dzsinn, aki teljesíti három kívánságát. A többit már úgyis mindenki tudja. Ilyen tét nélküli meccs ez, tudod az elejét és pontosan tudod a végét is. Mégis jó nézni. Hogy lehet ez?
Úgy, hogy a két főszereplő nagyon jól teszi a dolgát, az Aladdint játszó Mena Massoud és a Jázmint alakító, csodaszép Naomi Scott tökéletes erre a szerepre, és igen, Will Smith is az, aki igyekszik hozni mindazt, amit Robin Williams hozott a régi rajzfilmben, és bár annak az esélye, hogy ez görcsölés nélkül sikerüljön neki, nagyjából 1% volt, mégis megteszi, de ehhez az kellett, hogy egy olyan rendező legyen mellette, mint Guy Ritchie.
Sajnos Ritchie stílusából nem látszódik szinte semmi sem ebben a moziban, pedig milyen jó lett volna, ha mondjuk hirtelen megérkezik Vinnie Jones, lenyom egy nagymonológot, majd elkeni Jafar száját, de nem, a rendező visszalépett kettőt, és egy szögegyenes blockbuster-musicalt forgatott le, amiben szinte minden a látványról szól, amiben el lehet veszni újra, ami visszavisz a gyerekkorodba, de hogy a mostani gyerekeket elvarázsolja-e, az már nem olyan biztos.
Az új Aladdin ugyanis kicsit fura teremtés, hiszen míg mondjuk rajzfilmben tök jól elvolt az ember azzal, hogy a főhősök barátja egy „két lábon járó” varázsszőnyeg, ami emberként viselkedik, az élőszereplős változatból nagyon kilóg, de hát gyorsan hozzászokik az ember, hiszen mese ez, egy ismerős mese, ami tele van jó poénokkal, amiben van szív és lélek.
A másik baj, hogy az új Jafar (Marwan Kenzari) eléggé semmilyen, olyan, mintha egy soha meg nem jelent Snickers-reklámból lépett volna ki még a csoki elfogyasztása előtt, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy nincs olyan századmásodperce, amikor nem villámlik az őrület a szeméből. Ez már mondjuk önmagában egy apróbb változtatás a régihez képest (bár ez valószínűleg nem volt szándékos), az viszont egy még nagyobb csavar, hogy Jázminból egy harcos amazont faragtak, aki nem elégszik meg azzal, hogy a törvények szerint nem válhat belőle Szultána, pedig ő lenne a népe legjobb vezetője. Két új dalt is kap, amik eléggé kilógnak a sorból, érezni, hogy modern agyak szülték meg őket, nem azok, akik a régi dalokat írták, amik viszont még mindig nagyon működnek. Nem rosszak az újak, csak mások, és hallhatóan egy másik generációnak szólnak.
Nehéz belőni, hogy kinek szól az új Aladdin. Első blikkre úgy tűnik, hogy a régi rajongóknak, akik már felnőttek, de megnéznék újra, csak most másképp, de hát ez a Disney, akik a mostani gyerekekre is céloznak, őket viszont könnyen lehet, hogy nem varázsolja el annyira ez a világ, de ha látták az eredetit, akkor nagy valószínűséggel ezt is imádni fogják.
Fura, de mindenkinek jól áll ez a mozi: Guy Ritchie-nek, aki ebben a műfajban még teljesen új, Will Smith-nek, aki újabban többnyire csak közepes vagy pocsék filmekben tűnt fel, akkor sem komikusként, a fiataloknak, az időseknek, és még az is jól áll neki, hogy fél órával hosszabb a klasszikus változatnál. Nem minden tekintetben működik az élőszereplős Aladdin, de ha imádtad a régit, akkor működni fog. Vicces, látványos és nem vették félvállról. Ja, és igen… nem szégyen énekelni a moziban. Csak ne állj fel a székedből, és ne zavard vele a körülötted ülőket, mert ha megzavarod az előtted terpeszkedő, végig telefonáló („héhelló, figyelj már, moziban vagyok, de mondjad”) kopasz Sanyit, akkor másképp jön egy új érzés.