Albert Hughes (igen, a Hughes-tesók egyik fele, ők csinálták a Veszélyes elemeket, A pokolból-t, meg az Éli könyvét is) biztos unatkozott, és/vagy nem volt neki kilátásban érdekesebb meló, ezért vállalhatta ezt a békebeli ifjúsági filmek modorában lerendezett kalandfilmet – s az mindenképpen mellette szól, hogy hiába rutinmunka az Alfa, Hughes érezhetően gondolt valamit erről a moziról, ha mást nem, hát azt, hogy ha már ott van, akkor megrendezi rendesen.

Na olyan nagy dolgokra nem kell ám számítani, sőt, sokan lesznek olyanok, akik halálosan unják majd azt a közhelyes vonalvezetést, amelynek segítségével póráz nélkül elkísérhetjük a farkast az úton, amely végén kutya lesz belőle, a gyermekből meg férfi, hogy a záróképben (spoiler, ha-ha-ha), együtt üljenek a sziklán, ők ketten: az ember, meg a legjobb barátja.

Előbbi Kodi Smit-McPhee, utóbbi meg egy leginkább CGI-farkas, aki egyébként teljesen jól néz ki, bár akkor sokkal szebb, amikor nem csak annak tűnik, hanem tényleg igazi – viszont olyan trükköket is kellett a greenbox előtt csinálnia ennek az Alfának, ami nyilván kivitelezhetetlen egy valódi állattal. Meg hát, minek is kínozták volna szegényt.

Viszont azt kétségtelen, hogy igencsak didaktikus a végeredmény, néha szinte várjuk, ahogy a direktor előugrik egy pálcával mutogatni, hogy „kedves gyerekek, nézzétek, hogyan csiholták a tüzet a törzsek, hogyan bámulták és tetováltatták magukra a tájékozódásra használt csillagképeket – és akkor most elhúzzuk a függönyt, s megtekintjük, miképpen vadászott az ősember!”

Az Alfa modora pont ilyen: ilyen tanítóbácsis, no meg a történettel spórolós, elvégre itt tényleg annyi történik, hogy farkas és ember egymásra talál, s együtt vándorolnak haza mindenféle szélsőséges – a filmkészítői szeszély szerint váltakozó – időjárási körülmények között. Nincs fordulat, nincs truváj, csak egy sok pénzből elkészített álomgyári látványfilm van, meg nagyjából minden, ami hozzá tartozik.

Lehetne azt mondani, hogy minek készülnek ilyenek, de szerintem ne mondjuk, mert csak egy kicsit kell hozzá gyereknek (és nagyon kutyabarátnak) lenni, meg valamennyire elfogadni, hogy történelmi ténynek adnak el nekünk evidens képzelgéseket, s máris lehet örülni annak, hogy milyen ari a farkas(kutya), s mennyire rendben van, hogy néha egy film nem szól másról, csak arról, hogy a giccs is lehet élvezetes, tehát több, mint elviselhető.

Kicsivel táplálóbb, mint a kutya vacsorája.