A Démonok között (The Conjuring) (kritikánk itt) tavaly nem reformálta meg a kísértetházas horrorok műfaját, de úgy kiszolgálta azt, hogy mindenki megnyalta utána az összes létező ujját. Semmi vér, semmi gusztustalanság, de annyira volt mégis erős a terrorfaktor, hogy nem szívesen mentem végig utána egy sötét folyosón, az új házba költözést is erősen átgondoltam párszor. Azóta sem költöztünk el. Bár ez nem feltétlenül a film hibája.

A filmben ugyebár ott terrorkodott csendben Annabelle, a baba, akiről tudni lehetett, hogy megszállta egy önjelölt gonosz, akiről csak annyit tudni, hogy gonosz, talán reggeltől estig Fásy Zsüliett Hotel Silver című örökbecsűjét énekli, de ennyire talán nem egyszerű a helyzet. Most az is kiderül, miért olyan gonosz Annabelle. Vagy valami olyasmi.

A film legnagyobb hibája, hogy egyszerre próbál megfelelni elődjének, de semmibe is veszi azt, háborgást lehet érezni az erőben, de ami a legjobban fáj, hogy ez nagyon nem a The Conjuring, ami szinte tökéletes felépítésével és magyarázataival mindent világossá és érthetővé tett az ember számára. Az Annabelle is egy családról szól, klisés is, csak éppen nem tud túllépni rajtuk. Ez a csoda úgy látszik, csak egyszer történt meg horrorföldén.

Apa-anya-bébi aranyhármasban élő kiscsalád szomszédjában valami durcás dolog történik egyik éjszaka, majd az okkultizmussal jó barátságban lévő szomszédok egyszer csak átugranak egy kis családlátogatásra egy kés társaságában, aminek az lesz a vége, hogy a babamán feleség egyik új szerzeményét megszállja egy egyelőre ismeretlen gonosz. Később látható lesz, ő maga az ördög, aki úgy néz ki, szeret babázni, biztos nem volt gyerekszobája, Ördög papa és Ördög mama, ha nem verték volna az Ördögfiókát, és hagyták volna Mötley Crüe-posztereket ragasztani a falára, akkor ez az egész nem történik meg.

Anyuka kezd erősen részesülni a terrorból, méghozzá egyre jobban, persze nem véletlenül, de nem mesélem el a sztorit, amit egyébként nagyjából a tízedik perc után ki lehet találni egészen az utolsó pillanatig előre, csak hát a spoilerezés ugyebár nem szép dolog. Azt azonban már most tegyük tisztába, hogy az Annabelle másfél órájában elég kevés a horror. Ami van, az fosat rendesen, de mintha két jó ötletet próbáltak volna túl sok drámázással és teljesen szükségtelen beszélgetésekkel feldúsítani, majd lezárni egy olyan befejezéssel, amitől akarva-akaratlanul is jön a facepalm.

Még ennél is nagyobb probléma, hogy bárhogy is gondolkodsz, az egész nem áll össze, logikátlan történések halmaza lesz a sztori, amit valamennyire össze tudnak fogni a szereplők, de hogy Annabelle-nek, vagy az Ördögnek, vagy az isten tudja már, ki mozgatja azt a szerencsétlen babát, miért kell egy lélek, az csak egy kérdés. De hogy Annabelle, vagy az Ördög, vagy az isten tudja már ki, miért viselkedik teátrálisan, az már sokkal fontosabb probléma.

Jön a gonosz, és felépít egy nagy, velejéig sokkoló jelenetet. Nem csak úgy jön, és elveszi, ami neki állítólag nagyon kell. Rá akarja borítani a szereplőre a könyvespolcot. De nem egyszerre. Könyvenként. Közben valószínűleg balettozik is, csak hát nem látható a démon, lehet, hogy ez a legnagyobb sérelme. Ha foglalkozásunkat tekintve démonok vagyunk, akkor nem így viselkedünk. Erről a nagy előd, a Démonok között tudna mesélni. Olyan az Annabelle, mintha nem merné meglépni az igazán kemény történéseket. Nem meri bevállalni a kemény drámát, pedig ott van benne. Ettől bukik el többek között. De ha szeretsz két tényleg jó horror-epizódért mozijegyet váltani, akkor nem fogsz nagyot csalódni. Ha az új Conjuringra vársz, akkor nem ez a te filmed.