Atyaég! Csak egy év telt el a rajongókat is erősen megosztó harmadik rész óta, és máris itt egy olyan negyedik eresztés, ami minden igényt kielégít. Riszpekt!

Desmond halott. Sejthető volt, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el, egy markáns, friss főhőssel, de a Ubisoft Montreal gondolt egy merészet, és bedobott helyette egy láthatatlan (belső nézetből irányítható), jellegtelen szereplőt. Hogy ez mennyire jó húzás? Azok számára biztosan nem lesz az, akik szerették a modern korban játszódó szálat, itt ugyanis szinte teljesen háttérbe szorul a jelen idő, hogy még nagyobb teret adjon a múltnak. Egykori főhősünk azonban lélekben, vagy inkább génállományában még mindig velünk van, az Abstergo Industries ugyanis halála után elraktározott belőle egy jó adaggal, hogy továbbra is feltérképezhető legyen a Miles család sötét múltja.

Connor és a polgárháborús Amerika után most az 1700-as évek Karib-térsége szolgáltatja a hátteret a csendes gyilokhoz, ahol Edward Kenway keveredik igencsak nagy kalandokba. Ez a faszi ugyanis hajókon dolgozik, de nem zenész és nem is felszolgáló, foglalkozását tekintve kalóz. Tehát nem bérgyilkos. Hoppá, hát micsoda különbség az előző részekhez képest! Persze Edward azonnal kapcsolatba is kerül egy bérgyilkossal, aki azonban csúnya halált hal Edward kezei által. Főszereplőnk gyorsan fel is ölti magára a halott ember gúnyáját, hogy begyűjtsön némi pénzt.

Maga a Black Flag sztorija talán kicsit gyengébbre sikerült elődeinél, de szó nem érheti a ház elejét, a karakterek szépen összerakottak, és a történet sem unalmas, csak kicsit nagyívűbb cuccra várt az ember, amit tulajdonképpen meg is kapott, ha a játékmenetet nézi. És ha a játékmenetet nézzük, megkapjuk az év egyik legjobban összerakott címét. Az Assassin’s Creed IV ugyanis szinte tökéletes.

Bejött/nem jött be

+ eszméletlen hangulat
+ remek tengeri csaták
+ hatalmas, szabadon bejárható világ
+ tökéletes AC-fíling

– grafikailag nem sok újat mutat
– a sztori lehetne nagyobb ívű

Mintha a fejlesztők azt mondták volna, oké, értjük mi, túl sokat akartunk a harmadik epizóddal, és hát nem is volt túlságosan gyorsan építkező rész a többihez képest, ezért most gyorsan húzzuk be a játékost az események közepébe, sőt, adjunk értelmet azoknak a fejlesztéseknek, amelyeket tavaly az AC3-ba építettünk. Igen, végre jogosan hajózunk, jogosan vadászunk, és még akkor sem unalmas az egész, ha a játék nagy részét a hajón töltjük, a vízen hánykolódva. Mert kalózkodni akkor is jó, ha már akkor is gyűlölted őket, amikor Jónás Rita minden szombat reggel úgy ébresztett a tévében: halihó, kis kalózok!

Az Assassin’s Creed IV valahol olyan, mint egy Grand Theft Auto-irányba elvitt epizód hajókkal. Csak itt nem ugorhatsz fel olyan könnyen egy fregattra, és dobhatod ki a kormány mögül a kapitányt egy mozdulattal plusz egy atyainál egy fokkal azért mégiscsak erősebb pofonnal. Elfoglalhatjuk az ellenfél hajóját, és beolvaszthatjuk flottánkba őket, de nem lesz feltétlenül egyszerű dolgunk, saját hajónkat ugyanis folyamatos fejlesztéssel tehetjük csak képessé arra, hogy nagyobb ellenfeleket legyőzhessünk, és ha rá is vettük szegény ellen szállítóeszközét az akaratán kívüli lángolásra, akkor még át kell ugranunk rá, hogy megfelelő számú ellenfél legyőzésével miénk lehessen. Nem könnyű, de nagyon élvezetes.

A tengeri csaták tökéletesen kidolgozottak és veszettül élvezetesek. Vízbe döngölni az ellenfél hajóját nem mindig egyszerű művelet, az ellen ugyanis meglehetősen jól összepakolt mesterséges intelligenciával rendelkezik, taktikázni is képes, így nem lesz lefutott meccs minden egyes küzdelem. Az időjárási viszonyok nem mindig kegyesek hozzánk, viharba kerülve meg kell mentenünk magunkat a süllyedéstől, el kell kerülnünk a tornádókat, és vigyáznunk arra, hogy mindig jó szögben érkezzünk az óriás hullámok elé.

A víz olyan gyönyörűen animált, hogy arra talán csak a GTA5-ben volt példa, és el sem tudjuk képzelni, milyen lesz a PS4-változat. A grafika maga azonban nagy extrákat nem mutat, nagyjából az előző rész környékén mozog, ami jelen generációban ugyan még mindig szép, Ubisoft Motrealék nyilvánvalóan a nextgen-verziókra tartogatták a puskaporukat. De hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem esett le néha az állunk a táj szépségétől, a pályatervezési bravúroktól, na meg attól a színvilágtól, amit utoljára talán csak az Assassin’s Creed II-ben és kiegészítő részeiben tapasztaltunk. Minden vibrálóan zöld, kék, tele van élettel a Karib-tenger térsége. Örülünk, Vincent!

Mindehhez kapunk egy akkora világot, amire AC-játékban még nem volt példa. Szabadon hajókázhatunk szigetek között, amelyek szép számmal és mindenféle mérettel képviseltetik magukat a Black Flag-ben. Útközben harcolhatunk, bálnákra vadászhatunk, megmenthetünk hajótörötteket és megállhatunk kalandozni a szárazföldön. Ha az ember mindent ki akar próbálni, mindent meg akar keresni, és közben egyáltalán nem siet, akkor a játékidő bizony igen izmossá duzzad, a főküldetések kb. 15 órája lazán izmosodhat akár hatvan–hetven óra fölé is.

Az AC4 úgy lett sokkal jobb elődjénél, hogy közben szinte minden jegyet megtartott belőle. Itt van például a jó öreg bokrokban rejtőzködés, ami jó barátunk lesz azokon a küldetéseken, ahol nem illene magunkra haragítani különféle morcos fegyveres katonákat. Vagy beszélhetnénk a vadászatról is, ami amolyan Far Cry 3-módra eszköz-előállító mókává válik, különféle állatok bőréből különféle cuccokat gyártatunk saját boldogulásunk megkönnyítésére.

De az újításokon kívül a Black Flag-ben természetesen a régi AC-szív dobog. Mert nem lenne ugyanaz az élmény a házak tetején rohangálás, térképszinkronizáció, a rejtett kapualjak, a rejtőzködős ellenfél-kiiktatások, a ládakeresés, a levegőben szálló itemek és a többi jól ismert összetevő nélkül. És igen, az Assassin’s Creed-nek jót tesz a vadregényes környezet, a színek, a kalózok vehemens viselkedése, a dalok, amiket útközben előadnak (egyébként jó öreg GTA-módra válthatunk zenei tracket, azaz megkérhetjük a legénységet, hogy ne arra a nótára gyújtsanak rá, amit előzőleg már száznyolcvanszor hallottunk, hanem egy olyanra, amit csak negyvenhétszer).

A Black Flag így ha sztorijában nem is alkot maradandót, játékmenetben és élményben nagyjából ott jár, ahol a széria zseniális második része. Edward Kenway karaktere mindenesetre markánsabb, mint Connoré, akit valahogy nehezen zártunk szívünkbe. Olyan érzése van az embernek, hogy a Ubisoft Montreal új lappal akarta kezdeni, illetve lehetőséget akart nyújtani azoknak is, akik be szerettek volna szállni a játékba, de nem akarták elölről kezdeni az egészet. Egyfajta reboot-íze van, de igazán csak az élvezi, aki tudja, mi történt korábban. Ha imádtad a kalózokat, a GTA-kat, a tengeri csatákat, a hajókat vagy a többi epizódot, akkor olyannyira kötelező vétel, mint fél kiló kenyér. Minden fillért megér.

9/10

Tesztelt platform: PS3

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon