Az Assassin’s Creed-széria eljutott Görögországba. Lassan már úgy érzem, a készítők egy hatalmas kipörgetős Szerencsekerékkel döntik el, hol legyen a következő epizód. Most épp Görögországnál állt meg ez a kerék, jó lesz az, gondolták, annak ellenére is, hogy a cselekménynek az előző rész, az Origins előtt kell játszódnia, ami ugye nevéből adódóan is a legősibb előzménytörténetnek kell, hogy legyen, de sebaj, megoldják, méghozzá olyan elegáns módon, ahogy eddig is meg kellett volna.

Az van ugyanis, hogy az Odyssey már nem kíván többé egy sima lopakodós akciójátékként viselkedni. Végül is az Assassin’s Creed eddig sem volt kifejezetten az. Jó szorosan magához ölelte az RPG-elemeit, el is vette őket feleségül, aztán születtek még gyerekeik, elég szépek és ügyesek, így alkotnak most már egy nagy családot, és jó rájuk nézni. Az Odyssey teljes egészében RPG, de nem kell megijedni tőle, a lényeg ugyanaz, csak kicsit kibővült az eszköztár, és nem öncélú módon történt mindez csak azért, mert valamit már megint újítani kellett. Vagy ha ezt az egészet egy másik kipörgetős szerencsekerékkel döntötték el, akkor nagyon jó helyen állt meg. Mind a kettő.

Az Odyssey visszavisz az ókori Görögországba, hogy aztán egy akkora görög drámát rittyentsen, amilyet még játékban nem látott a világ, ezzel egy olyan sztorit ad a szériának, ami talán minden idők legjobbja, látszik, hogy dolgoztak rajta, hogy normálisan megírták, nem csak úgy odahányták, hogy legyen valami. Egyből két karakter közül választhatunk, Alexios és Kassandra történetét is érdemes végigjátszani, magyarul egészen extrémen sok játékidő szorult ebbe a részbe a többi epizódhoz képest.

Nem mindegy, hogyan kommunikálunk a többi karakterrel, nem mindegy, milyen attitűddel megyünk neki a görög életünknek vagy halálunknak, utóbbiból is lesz bőven, mivel továbbra sem vagyunk golyóállóak, az ellenfelek pedig már pár óra után nem kezdő Tompikák lesznek a zakhintoszi hobbivívó-klubból. És egyébként pont ez is adja a játék nehézségét. Az ellenfelek viszonylag hatékonyan koncolnak fel minket, ha nem vigyázunk, és néha nem lehet eléggé vigyázni. Nincs mese, fejlődni kell. De hogyan fejlődjünk? Mondjuk úgy, hogy elvállaljuk a mellékküldetéseket is, szintet lépünk, új képességeket vásárolunk a képességfáról, vagy a megszerzett pénzből új páncélt, új fegyvereket veszünk, vagy fejlesztjük a régieket.

Igen, a főküldetéseken való végigtrappolás szinte lehetetlen, mert ha az ember leragad egy bizonyos szinten, akkor onnantól kezdve kínkeservessé vagy egyenesen lehetetlenné válik a túlélés. Ehhez pedig idő kell, ami lehetne baj, ha a Ubisoft nem foglalkozott volna azzal, hogy a mellékküldetések érdekesek legyenek. De láss csodát, marha érdekesek. Tök jó sztorikat hoztak össze, kifejezetten érdekeseket, magyarul nem is baj, ha az ember egy kicsit letér a fősodorról, mert nem unja el magát annyira, mint görög fánkárus a tengerparton szezonon kívül.

Kicsit olyan érzése is van az embernek, hogy az Origins egyfajta teszt volt. Párhuzamosan fejlesztették a két játékot, de mivel az Odyssey később jött, volt idő változtatni rajta annak megfelelően, hogy a rajongók mit láttak volna szívesen másképp ebben a szériában. És nyilván nem az történt, hogy visszahozták Eziót egy halhatatlan Hegylakóként, aki egy görögdarálóval Queen zenére nekimegy bármilyen hordának, aztán jöhetnek a villámok, hanem olyan finomságokra, amelyek kihatással voltak az új epizód játékmenetére, hála istennek pozitívan.

Ott van például a lovaglás, ami most mintha sokkal egyszerűbben menne, jóval élvezetesebb, mint bármikor, úgy száguldunk a kiválasztott lovunkkal, mint egy megvadult Pintér Tenya, és a hajózás sem annyira unalmas, mint a Black Flagben volt, ahol megpróbálkoztak egyfajta kalóz-GTA-hangulattal, ami vagy bejött, vagy nem, de legalább fontos újítás volt a sorozat szempontjából. A hajós csaták ezúttal tényleg élvezetesek, és nem túl egyszerűek, bár igazából pont náluk találkoztam a játék egyetlen bakijával, amikor a nagynehezen legyőzött hajóra átlépvén úgy kezdtem el harcolni, hogy a többiek inkább nem jöttek át, biztos jobb dolguk volt, vagy csak pont letojták, hogy a kapitányuk várja őket a lángoló szomszéd járművön egy kis kardozásra. Nem nagyon kell mondanom, hogy mi lett a vége. Többször is.

Van itt minden, de tényleg, mint a búcsúban, szokás szerint modern szál is az előző részből megismert Layla Hassannal, akiről már bocsánat, de folyamatosan csak a Markos-Nádas „Hassan, Hassan, te mindenem”-beszólása jutott eszembe, de nem sokszor, ugyanis ez a vonal nincs túlerőltetve, annyira nincs, hogy talán ennyire jellegtelen még sosem volt, de legalább nem feleslegesen kerül elő, csak azért, hogy legyen benne egy ilyen rész is. A lényeg végig az ókori Görögországon és Alexioson vagy Kassandrán van, akik nagyon szuper karakterek, lehet őket kedvelni, és lehet izgulni értük, főleg azért is, mert olyan háttértörténetük van, amilyen tényleg csak a görög drámákban szokott előkerülni.

Nem sieti el a játék az alapsztori felvezetését, kb. 3 óra telik el, mire eljutunk a főcímig, és utána indul igazán a buli, de nem, még ez sem igaz, hiszen a játék időnként új és új erőre kap, magyarul többször érezni úgy, hogy újraindul, ezért nem lesz unalmas egyáltalán nagyon sokáig. Persze, néha kissé repetitívvé válik, de mindig sikerül kicsit kilendülnie ebből, és így sikerül végig magához láncolnia irdatlan hosszú ideig.

Egy egészen picit nyúlt a sokak szerint az Assassin's Creedet nyúló Middle-Earth: Shadow of Warból, itt is megjelent ugyanis egy egészen lebutított módon a nemezis-rendszer, azaz kissé személyessé válik majd a harc, amikor a nyakunkba kapunk egy bérgyilkost, aki folyamatosan üldöz minket, és nagyon sokszor megkeseríti az életünket, amíg nem érünk el egy bizonyos szintet, hogy le tudjuk győzni őt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Sanyi, a bérgyilkos úgy dönt, meg akar gazdagodni, a nyomunkba ered, és bármikor feltűnhet. Néha akkor is, amikor éppen nyerésre állunk egy egyszerű harcban, és onnantól nekünk annyi. Rengeteg bérgyilkos akarja majd a fejünket a játékidő alatt, és egyikükkel sem lesz könnyű dolgunk.

Grafikailag pont annyira jó a helyzet, mint az Origins esetében volt, talán egy picit húztak a grafikán az előző részhez képest, de Görögország színei sokkal jobban állnak a bérgyilkolásnak, úgyhogy könnyen tűnhet szebbnek ez a menet, még akkor is, ha igazából tényleg csak a színek miatt van így. A táj nagyon szépen kidolgozott, a vadon él, tele van állatokkal, néhányan nem is annyira szeretnek minket, de hát ahogy Presser Pici bácsi mondta, „nem szerethet mindenki”. Azt viszont már nem mondta, hogy ilyenkor előveheted a kardot, és megküzdhetsz a farkasokkal. Pedig micsoda LGT-dal lett volna ebből! Vagy inkább Manowar…

Azért is érdemes megküzdeni a vadállatokkal, mert a bőrükből és az útközben összeszedett nyersanyagokból fejlesztéseket vásárolhatsz magadnak, amik amúgy jól jönnek, ha nem akarod egy szembejövő katona prédájaként végezni, vagy ha eleged van abból, hogy az ellenfelek túl gyorsan fejlődnek hozzád képest, és nem tudod csak úgy behúzni őket a bokrokba, amelyekben egyébként néha meglepően nagy a tömegnyomor, főleg, ha egy megvadult Hacki Tamás módjára füttyögsz a közelben lévő ellenfeleknek, hogy ugyan nézzék már meg, honnan jön a hang.

És a legjobbat még nem is mondtam. A játék még a legelején megkérdezi, hogy milyen módban szeretnénk játszani. Van a hagyományos mód segítségekkel, és van a felfedező mód, amiben nekünk kell megtalálnunk, hogy egy-egy küldetés hol kezdődik, nem csak úgy bejelöli nekünk jól látható módon a térkép, hogy ugyan fáradjunk már arra. Ilyenkor a karakterek nagyjából felvázolják, hogy a Gizi a rekesz Ouzóval ott van a várfal melletti kocsma alatti pince vájatának jobb szárnyának félkilométeres körzetében, mi pedig odalovaglunk, és megpróbáljuk megtalálni a célpontot.

Hát igen, iszonyú sok lehetőség van az Assassin’s Creed Odyssey-ben. Bőven a széria egyik legjobb epizódja, kicsit olyan is, mintha a második rész után minden csak előtanulmány lett volna ehhez a részhez, ami meg olyan lett, mint egy best of, mintha egy zenekar a régi slágereit felújított formában kiadta volna néhány olyan új trackkel, amelyek még jobbak is, mint a régi dalok. Le a kalappal a Ubisoft előtt, de hogy ezt hogy haladják majd meg legközelebb, az nagyon jó kérdés.