Ted Bundy minden idők egyik legelvetemültebb sorozatgyilkosa volt, de nem csak azért tartották veszélyesnek, mert bármilyen nőből paradicsompürét csinált meglepő hatékonysággal, hanem azért, mert túl jó pasi volt ahhoz, hogy bárki is rájöjjön, ki is volt valójában. Bundy minden nőt fel tudott szedni minimális energiabefektetéssel, a nők pedig mentek is vele tonnaszám, de legtöbbjük a biztos halálba gyalogolt vele. Ted nem vette félvállról a gyilkolást, brutálisan számolt le a nőkkel, akik bedőltek neki, aztán mintha mi sem történt volna, élte tovább normálisnak tűnő életét.

Ted barátnőjével, a fiatal anyuka Lizzel élt, amikor aztán jött a rendőrség, és jött az elkerülhetetlen börtön. Ez a sztori önmagában elég kevés lenne egy filmhez, de ebben a történetben pont az az érdekes, ami ekörül zajlott. Bundy ugyanis egészen sokáig ártatlannak vallotta magát, és gyönyörűen manipulálta a közvéleményt azzal, hogy sármos volt és okos. Hát ki hinné el egy ilyen emberről, hogy nőket fejez le erdőkben?

És tulajdonképpen ez a film pontosan erre játszik, még akkor is, ha tudjuk, hogy Bundyt kivégezték ’89-ben, hogy egy picit mi is bedőljünk neki, hogy elhiggyük, ez a csávó nem lenne képes ilyen szörnyűségekre, mert hát milyen remek pótapa, milyen remek barát és egyébként is ő volt Troy Bolton a High School Musicalben.

Nem lehet könnyű Zac Efronnak lenni, mert állandóan ez jön szembe vele, de mondjuk ő is bőven tett azért, hogy ne felejtsük el, honnan jött. Korábban angyalarcú szépfiúkat játszott, újabban pedig kigyúrt szépfiúkat, mondjuk úgy, hogy a karrierje nem éppen arrafelé haladt, hogy egyszer majd igazán erős drámai szereppel kínálják meg, de valamiért mindig is érezni lehetett, hogy több van ebben a fasziban. És tényleg. Efron közel sem volt még ennyire jó életében.

Látszik, hogy pontosan tisztában volt a szerep jelentőségével, most kellett megmutatnia, hogy komolyan vehető színészként is érdemes tekinteni rá, hogy el tud vinni a hátán egy drámát, ha kell, úgyhogy beleadott tényleg mindent, de nem izomból, nem zavaróan, hanem remek színészi eszközökkel, úgy, hogy még tulajdonképpen mindig azt kell hasznosítania, mennyire imádják őt a csajok, de közben annak kell lennie, ami a címben is szerepel: átkozottul veszettnek, sokkolóan gonosznak és hitványnak. Ezeket a jelzőket egyébként az őt elítélő bíró aggatta rá, akit remekül hoz John Malkovich.

Ha úgy vesszük egyébként, ez a film egyfajta tiniszínész-rehabilitáló menet, csak nem mindenki tud élni a lehetőséggel: Zac Efron ugye tökéletesen veszi az akadályt, Lily Collins többnyire jó, de néha nagyon túltolja a biciklit, egyáltalán nem lehet elhinni róla, hogy alkoholista, hogy összetört, de azt igen, hogy még akkor is valami furcsa vonzódást érez Bundy iránt, amikor már számára is eléggé nyilvánvaló, hogy nincs vele rendben semmi. Aztán beszáll még a buliba Haley Joel Osment is, aki már nem lát halott embereket, viszont igazán nagy szerepet sem a forgatókönyvben, de amit kap, azt tisztességgel teljesíti, még akkor is, ha tulajdonképpen csak jelen kell lennie, és támogatnia Lily Collinst. És a négyes vágányon berobog Kaya Scodelario, akit anno a Skinsben és az Útvesztő-filmekben lehetett szeretni, és remekül bizarr karakterben alakít nagyot Zac Efron mellett.

De nem rossz a nyúlfarknyi szerepben feltűnő James Hetfield sem (nem véletlenül van itt, Joe Berlinger rendezte a Metallica Some Kind of Monster-doksifilmjét is), aki a Bundyt begyűjtő rendőrt játssza, és nem is rosszul, bár sok feladata nem akad, látszik, hogy nem csak a feltűnésére játszottak, nem csak szöveget mond fel, és ha valamit, hát ezt tényleg marha jó látni, főleg, ha Metallica-rajongó vagy. De azért jobb, ha nem pislogsz kettőt, amikor a vásznon van, mert még lemaradsz róla.

Meglepően jól felépített film az Átkozottul veszett…, olyat művel az emberrel, amit általában nem nagyon lehet, szimpátiát kelt egy igazi rohadékkal szemben, akit persze azért a végén nem bánod, ha durván megbüntetnek, de azt mutatja, hogy semmi sem szimplán csak fekete vagy fehér, és ha valami, hát ez a legfontosabb ebben a moziban, ezért van nagyon jó helyen és jó időben. Az emberek többsége mostanában hobbiszerűen űzi a sarkítást, nincsenek árnyalatok, csak nagyon jó van vagy nagyon rossz. Igen, Bundy nagyon rossz, de még ennek a rettenetes seggfejnek is volt egy szerető oldala, amit aztán manipulációra is használt, ha így jött ki a lépés.

De ott volt, és ez a film javarészt ezzel foglalkozik. Nem mutatja a rettenetet, a nők kivégzését, csak pillanatokra engedi láttatni a gyilkosságokat. Neki a karakterek sokkal fontosabbak a vérnél. Csak van ezzel egy egészen pici probléma: a karakterek nem minden esetben épülnek fel érdekesen, a film pedig úgy is rohamtempóban meséli el a történetet, hogy közel két órája van a feladatra. Néha már-már túlságosan is csapongó, néha olyan érzése van az embernek, hogy fontos részeket ugrottunk át. De még így is működik, és ezt Zac Efronnak lehet megköszönni. Na, eljutottunk idáig. Efron elvitt a vállain egy filmet. Nem is akárhogy. És ha van isten, akkor mostantól több hasonló mozit is el fog, és nem hűtőket cipel majd rajta, mint a Baywatch-ban.