James Cameron nem az a sietős fajta. Az Avatar című, 2009-ben bemutatott világsikerű sci-fijének 13 évvel később mutatta be a folytatását, de legalább a harmadik részre nem kellett sokat várni. A Tűz és hamu alcímű darab megtekintése után azt kívánjuk, hogy a rendező inkább hagyja a fenébe a tervezett negyedik és ötödik részt, és kezdjen el egy teljesen tiszta lapra jegyzetelni.
Pedig határozottan ki merjük jelenteni, hogy óriási rajongói voltunk az első résznek. A második, A víz útja alcímű epizód aztán kicsit kijózanított minket, de azért nagy lekesedéssel vártuk, mit gurít Cameron a harmadik résszel, amit már jó előre a sorozat eddigi legdrámaibb, leginkább karakterközpontú darabjaként harangoztak be az alkotók. A sztori ott folytatja, ahol az előző rész abbamaradt: Jake és Neytiri elhunyt fiukat gyászolják, miközben Quaritch ezredes továbbra is az elfogásukat tervezgeti. A család aztán hosszú utazásra indul, hogy biztonságos helyre vigyék Gekkót, Quaritch köztük felnevelkedett fiát, az úton azonban megtámadja őket egy gonosz na'vi klán, melynek élén a tűzmániás tsahik, Varang borítaná lángba a világot, és ezzel megkezdődik Sullyék újabb vesszőfutása.
A kritika címében sem árultunk zsákbamacskát, ezért nincs értelme kerülgetni:
a Tűz és hamu számunkra végleg érdektelenné tette Cameron szebb napokat látott franchise-át.
Az első részt rengetegen kritizálták amiatt, hogy a sztori a Farkasokkal táncoló című film, vagy épp a Pocahontas parafrázisa, de mi ezt egyáltalán nem éreztük hátránynak. A produkció sikerének okát ugyanis egészen máshol kellett keresni. Mi azért tudtuk nagyon szeretni ezt a mozit, mert Cameron egy gyönyörű, izgalmas, látványos világot teremtett, ráadásul az egyszerű, könnyen dekódolható és fontos mondanivaló sem hiányzott: a világ csodáit nem értékesteni, hanem megélni kellene. A harmadik részre aztán a látvánnyal telítődtünk, az ötletek elfogytak, a mondanivalót pedig már annyiszor rágták a szánkba, hogy ízetlenné vált, mint egy három napig csócsált rágógumi.
Sajnos az első epizódban még okos sci-fi elemek felhasználásával levezényelt világépítés lezülledt egy olcsó mese szintjére. Bár kapunk válaszokat, egy csomó olyan kérdés is felmerül, ami nem igazán szolgálja a felhőtlen szórakozást. Azt sem értjük pédául, hogy a bálnára hajazó tulkunok matriarchájának a szája alá ki a jó fene biggyesztett oda háznyi piercingeket, hiszen ők maguk ezt nyilvánvalóan nem tudták megcsinálni. Az előzményekben még a lelkek fája környékén látható lebegő hegységet is meg tudták valamennyire magyarázni azzal, hogy a látványos jelenség oka az emberiség jelenlétét megalapozó unobtánium nevű ásvány – amit egyébként totálisan kiírtak a cselekményből – fizikai tulajdonságaiban rejlik, a harmadik részben látható gravitációs anomáliákat azonban már meg sem próbálják keretezni. A néző csak fogadja el, hogy a víz felett egy ponton felfelé esnek a dolgok, mert csak, illetve mert így lehetett a leglátványosabb a finálé nagy akciójelenete. Ugyanígy hasra esik a logika, ha Eywa kerül a középpontba, aki egyszer Mindenek Anyja, aki ott lakozik minden élőben, máskor meg egy ocsmány CGI-jal megtervezett anime karakter.
Ennél is nagyobb baj, hogy egyszerűen képtelenség megérteni, a szereplők mit, miért csinálnak. Nem értjük, Quaritch ezredes miért akar hol na'viként, hol apaként, hol a régi önmagaként viselkedni. Hogy Jake Sully miért érzi nagyobb biztonságban a családját a nyílt tengeren, mint a saját népével a sziklák védelme között és miért érzi egyszer családtagnak, máskor életveszélyes tehernek szerencsétlen Gekkót. Ilyen tekintetben Neytiri a legbosszantóbb figura, hiszen neki köszönhetjük a film legérdekesebb felvetését, amikor kifakad belőle, hogy gyűlöli az embereket, Jake pedig azt kezdi boncolgatni, vajon a férjét és a gyerkeit hogyan képes szeretni, hiszen ő maga is ember volt egykoron. Borzasztóan érdekes felvetés, az pedig Neytiri egyetlen pillantásából kiderül, hogy egy öleléssel nem oldódik meg a konfliktus, a forgatókönyv azonban megfeledkezik a téma kibontásáról. Egy ponton a hősnő ráébred, hogy mégsem gyűlöl minden embert, azzal le is van tudva a dolog.
Olyan, mintha a Tűz és Hamu cselekménye beleragadt volna egy időspirálba. Gyakorlatilag ugyanazokat az eseményeket látjuk három és fél órán keresztül: hőseinket elfogják, hőseink elmenekülnek, majd megint elfogják őket, aztán megint elmenekülnek. Közben ugyanazok a közhelyek puffognak, Quaritch századjára is elmondja, hogy ez bizony egy patthelyzet, az ellenség adja meg magát és mindenki mehet is haza, ami egy ponton már annyira viccesen ismerős, hogy totálisan kiirtja a feszültséget a jelenetből. A második félidőben sajnos tovább romlik a helyzet. Cameron már annyira ellustul, hogy egyenesen az első rész cselekményét lopja el és ismétli meg: az emberek nagy aratásra készülnek és megindulnak a zsozsóért, megszentségtelenítenék és kizsákmányolnák a na'vik egyik szentségét, a klánok azonban összefognak és még Eywa is beszáll a buliba. Unalmas, megúszós, frusztrálóan ötlettelen.
Az is problémás, hogy a cselekmény fontos szereplőkké előlépő karakterekről feledkezik meg, látványosan lógva hagy lényeges kérdéseket, amit természetesen lehet azzal magyarázni, hogy Cameron szándékosan nem varrt el minden szálat, hiszen erre ott lesznek a folytatások, mi mégis rendkívül frusztrálónak éltük meg, hogy több szereplő sem kapott értelmezhető lezárást, már csak azért is, mert a harmadik rész után nem igazán vagyunk kíváncsiak a folytatásra.
Egyetlen dolgot nem lehet elvitatni az Avatar harmadik részétől: a látványra többnyire nem lehet panasz. Azért többnyire, mert van azért néhány jelenet – a tulkunok tanácskozása a tengeren például pont ilyen –, mely annyira idegenül hat, hogy hirtelen kizuhanunk a tökéletes fotorealizmus illúziójából. Ez persze nem zavarja a műélvezetet azok számára, akik tényleg csak a lehengerlő látványért és impozáns akciójelenetekért jöttek, de számunkra ez már kevés volt ahhoz, hogy egy óránál tovább kitartson a lelkesedésünk – és sajnos onnantól még volt további két és fél óra hátra.
Bár a sztori nem kapott lezárást, őszintén szólva mi nem vagyunk már kíváncsiak arra, hányszor rabolják még el Jake Sully családját, míg Quaritch meg nem hal vagy át nem áll a jók közé. Most úgy érezzük, hogy a Pandora nekünk már nem tud adni semmit, ezért kicsit sem búsulnánk, ha arról értesülnénk, hogy James Cameron elengedi a franchise kezét és valami teljesen új projektbe fog. Biztos, hogy el tudna minket kápráztatni, ha végre hátrahagyná ezt a saját maga által teremtett, mostanra már inkább fojtogató, mint megnyíló új távlatokkal kecsegtető mesebeli világot.
