Tegye fel a kezét, aki kifejezetten olyan filmeket szeretne most nézni, amelyben pár remek színész mélabús arccal próbálja túltenni magát azon, hogy közeleg a vég, ami egyeseket közvetlenül, másokat közvetetten fenyeget. Közben egy ásatás folyik, igen, egy ásatás, amit egy elszánt, de mindig nagyon visszafogott régész vezet, így elég sokszor bámulja az ember azt, hogy különféle férfiak és nők a sárban térdelnek, és a földet kaparják.

Na, megjött már a hangulat? Pedig nagyon meg kellene, hogy jöjjön! A The Dig ugyanis úgy tudja mindezt tálalni, hogy az ember szeme falja a látványt, pedig igazából fantasztikus látvány nincs sok, hasonló minőségű színészi játékok viszont annál inkább. Ralph Fiennes és Carey Mulligan ugyanis olyan elképesztően játszanak, hogy azért jobb helyeken Oscart szoktak osztogatni, az ő kettősüket nem lehet nem szeretni, még akkor is elnézné őket bárki, ha tényleg csak egy földkupac tetején beszélgetnének.

Az Ásatás viszont jóval komplexebb film, csak ez nem derül ki róla az elején. Na nem arról van szó, hogy durva csavarokkal, és a témájának egészen a legmélyére nyúlva nyújt elemzést arról, mit jelent meghalni, és mit jelentenek a maradványaink az elmúlásunk után, de pont annyira mély, amennyire annak lennie kell ilyen vészterhes időkben. Meg úgy nagyjából bármikor.

A sztori alapjában véve egy megtörtént esetet dolgoz fel, Edith Pretty a II. világháború küszöbén elhívja birtokára Basil Brownt, és arra kéri, tárja fel, mi rejlik néhány dombocska alatt, mert vélhetően nem egy egészen nagyra nőtt hangyaboly, hanem valami sírhely bújhat meg alatta. Basil egyből egy viking kori leletet feltételez, és igen, talál is valamit, valami egészen fantasztikusat.

Vagy inkább valami olyan bölcsességet, ami mindenkiből azt váltja ki, hogy elmélkedjen az élet végéről, ami mondjuk úgy, hogy a II. világháború előtt közvetlenül egészen sok embert foglalkoztatott. Mindenki megfordul itt, aki elmélkedhet, az özvegy, az elhanyagolt, fiatal feleség, a hamarosan a háborúban pilótának álló srác, a kisfiú, a fura férj, a cselédek, és mindenkiben van valami közös. Az, hogy jóformán egyikük sem arra koncentrál, hogy az adott pillanatban boldogan éljen, akkor sem, ha ez egyébként abszolút adná magát.

Az Ásatás szerencsére nem emelkedik coelhói magasságokba, nem lesz közhelyes, nem is rágja a szádba a mondandóját, de azért néha átugrik egy picit a giccshatáron, és akkor sem lehet utálni érte, mert szinte minden pillanatában igyekszik szép és kedves maradni. Közben Ralph Fiennes és Carey Mulligan életük egyik legjobb alakítását nyújtják, és igazából miattuk marad annyira emberközeli és finom ez az egész sztori, amilyenek az ilyen drámák csak nagyon ritkán tudnak lenni.

És akkor mi marad belőlünk? Néhány fotó, vagy a csontjaink valami domb alatt? Akkor már tényleg kár lesz arra gondolni, hogy mit tehettél volna meg korábban, de most még van esélyed megtenni bármit, úgyhogy amennyiben ez a bármi nem tömeggyilkosság vagy egyéb olyan tett, ami káros lehet az emberiségre nézve, tedd csak meg nyugodtan, és ne kelljen már ahhoz egy közelgő világháború, hogy fel tudd vállalni a vágyaidat!

A The Dig egy rettentően komótos tempójú film, ami csak nagyon lassan nyílik meg, de amíg csak a felszínt kapargatja, addig is iszonyúan jó nézni az őszi színekben magukból 100%-os teljesítményt kihajtó színészeit, akik valamiért akkor is a maximumot nyújtják, amikor ide a kevesebb is bőven elég lett volna. De pont ettől lett az Ásatás ennyire léleksimogató, és bár jobb kedved nem lesz tőle, mégis úgy érzed, hogy valaki normális, emberi hangnemben mesélt neked nagyon fontos dolgokról, és legszívesebben megölelgetnéd az összes szereplőjét. A Netflixen érdemes keresni, aztán elmélkedni arról, hogy mi marad belőlünk.