James Gunn beleadott mindent. Megmutatta, hogy milyen is lehetne a DC filmes univerzuma, ha nem akarna belemerülni a sötétségbe. A végeredmény a legőrültebb képregényfilm valaha.
Nem sok esély volt arra, hogy elkészülhet a Marvelnél melózó James Gunn-nal Az Öngyilkos Osztag, miután majdnem kegyvesztetté vált Hollywoodban egy régi tweetje miatt, de az ő esetében győzött a józan ész, és nem dobták a kukába a karrierjét, miután évtizedekkel ezelőtt csinált egy hülyeséget. Elég nagy gáz lett volna, ha Gunn-t maga alá gyűri a cancel culture, mert megfosztott volna minket egyrészt a készülő A galaxis őrzői 3-tól, meg a DC-nél elkövetett Az Öngyilkos Osztagtól, ami nem remake, nem folytatás, nem reboot, hanem egy különálló film, de olyan, amibe beleremegne a világ jobb esetben.
Csak sajnos nem fog.
Gunn verziója ugyanis egészen más, mint amit legutóbb Suicide Squadként próbáltak eladni, totálisan kompromisszummentes, egyáltalán nem hasonlít semmire, amit képregényfilmként kiadott a Marvel és a DC a kezei közül, és igen, még a Thor 3-nál is messzebbre megy, ami egy kedves kis családi vígjátéknak tűnik emellett a teljesen fékevesztett menet mellett. És pont ezért lehet minden idők egyik legmegosztóbb képregényfilmje is. Egyszerűen túl sok, és nagyon… más.
Míg a Marvel a személyes drámákra és a hősei emberi és szuperképességekkel rendelkező mivoltának bemutatására helyezi a hangsúlyt, miközben látványos akciójelenetekben esnek a mindenek egymásnak, a DC egy sokkal sötétebb, lassabb tempójú filmes világot épít fel, amibe némileg belerondít a Shazam!, már amennyiben belerondításnak minősíthető egy szerethető, jó karakterekkel és poénokkal teli szuperhősfilm, amitől az ember nem akarta lekaparni a falról a tapétát.
A DC nagyon bajlódik azzal, hogy igazán jó irányba terelje a filmes univerzumát, Zack Snyder komor és lassú mozijai, a családi mókának is beillő, könnyed Shazam!, plusz a több mint korrekt Wonder Woman után a fene se gondolta volna, hogy megérkezhet James Gunn, és vérrel fröcsköli tele a falakat, fákat, utcákat, meg ami épp szembe jön, és megtesz egy teljesen valószínűtlen főgonoszt főgonosznak, aminek már a puszta látványa is röhögésre ingerli az embert.
Pedig ez történik, Az Öngyilkos Osztag nagyon véres, a kompromisszumokat hírből sem ismeri.
Na de most komolyan, mit kellett volna tennie James Gunn-nak, ha nem ezt? Készítsen egy újabb teljesen átlagos szuperhősfilmet? Hozzon össze egy Marvel-mozit a DC-nek, ahol patikamérlegen van kimérve minden? Mitől lesz egyedi egy majdnem teljesen a nulláról induló Suicide Squad-film, ha nem attól, hogy valami olyan történik benne, ami egyébként nem történne?
Összeterel hát olyan antihősöket, akiket sosem venne elő a moziipar, visszahozza Harley Quinnt a biztonság kedvéért Margot Robbie-val, új csapatot állít össze, hogy megküzdjenek egy olyan gonosszal, akit szintén sosem venne elő a moziipar. Az egészet nyakon önti teljesen őrült poénokkal, remek csapatdinamikával, jó dumákkal, élvezetes akciójelenetekkel, olyan felfogásban, hogy azt sokan nem tudják befogadni. Ez ugyanis nem az a film, amire beülsz egy popcornnal, és „jól elvagy”. Ez a film mindenképpen igénybe vesz. Jobban, mint bármelyik képregényfilm, és nem olyan módon, ahogy azt várod.
A tempója egyszerre imádni való és fárasztó, a karakterei úgyszintén, de hogy kinél billen át gyorsan a mérleg nyelve a fárasztó kategória felé, azt még megjósolni is nehéz.
Gunn tényleg mindent megtett, hogy a szokásostól eltérő képregényfilmet készítsen úgy, hogy azért ez mégis csak egy Suicide Squad-film legyen, de már látni, hogy óriási anyagi bukta lesz belőle. És ez baj.
Mert ez bizony a nagybetűs képregényfilm. Pont olyan, mint egy felnőtteknek szóló, 18-as karikás, hangos, röhögős, nagyon véres kötet, amiben pár elítélt, teljesen fura fazon nekimegy Corto Maltese rezsimjének, hogy aztán megharcoljanak valamivel, amit épeszű ember nem tenne meg egy nagyköltségvetésű film főgonoszának, de hát ez James Gunn, akinek az elméje épségéről lenne pár kérdése az emberiségnek.
A csapat tagjairól közben kiderül, hogy annak ellenére, hogy többségüknek igen fura szuperképessége van, azért mégis emberek, még akkor is, ha elég egy rossz szó, és máris agyonlőnek. Valahol mélyen még a gonoszokban is ott van az ember, és bár ezt a múltkori Öngyilkos Osztag is meg tudta mutatni, Gunn még az elképesztő sebességű és éjsötét humorú filmjében is hatékonyabban adagolja a drámát.
Az új Suicide Squadhoz egyszerre kell gyereknek és felnőttnek lenned. Kell, hogy még mindig imádd a gyerekkorod meséit, és a felnőttkorod nagyon mocskos mozis mókáit. Mert itt érnek össze, mégpedig zseniális módon. Jó lenne több ilyen filmet látni, de valószínűleg nincs sok esélyünk rá. Taika Waititiben még bízhatunk, aki állítólag minderre rálicitál még a Thor: Love and Thunderben. Bele sem merek gondolni, hogyan.
Szóval baj, ha ez a film gigantikus anyagi bukás lesz, mert innentől kezdve mehetünk vissza a balettba ugrálni. Jönnek majd megint az egyre sótlanabb, egyre semmilyenebb Marvel-DC-mozik, mert azt legalább nézi a nép. Persze ettől még a The Suicide Squad kultstátuszba repülhet, és termelhet később elegendő pénzt, de valószínűleg el kell engedni ezt a társaságot. Kivéve John Cena remek Peacemakerét, aki egy sorozattal visszatér az HBO-ra. Jöjjön csak.