Volt ilyen. Tényleg. De annyi baj legyen, Billy, Biffy, majdnem ugyanaz. Mármint a nevet tekintve. Az Európában egyre népszerűbb zenekart sokan nem értették, mit keres headliner pozícióban a Nagyszínpadon, ők valószínűleg nem tudták, mire képesek élőben. Lehet, hogy életükben nem hallottak egyetlen dalt sem tőlük, pláne nem az új lemezüket, az Opposites-t, amely olyan markánsan teszi le a névjegyét a legnagyobb stadionrock bandák képzeletbeli asztalán, hogy attól bárki félteni kezdené nehezen megszerzett pozícióját.

A Biffy Clyro olyan energiákat képes megmozgatni élőben, amelyre nagyon kevesek képesek, és nem lenne szükségük tűzre, konfettire, meg füstre sem a cél elérésének érdekében, de minden magára valamit is adó stadionrockbanda visz magával ilyen kellékeket, így nekik is be kellett vásárolni, ha jót akarnak maguknak. A végén még kiközösítik őket. És az senkinek sem jó.

Sok frontemberen állna jobban a lila női naci, Simon Neil mégis bevállalja, ami első ránézésre inkább vicces, mint indokolt, de hát ez van, nem vagyunk a stylistjai. És tulajdonképpen nem is igazán fontos kérdés ez azok után, hogy olyan csontig hatoló erővel csapnak bele a koncertet kezdő Different People után a That Golden Rule-ba, amitől lerepül az ember haja, és akkor is pogózni kezd, ha mindaddig csak Én kicsi pónim-epizódokon élt.

Hihetetlen, mennyi sláger szorult beléjük az elmúlt években, és az is, mennyire tökéletesen tudják hozni őket élőben, még akkor is, ha nem egyszerű dalokról van szó. A Biffy ugyanis meglehetősen kemény vokálmegoldásokkal operál, amelyet teljes természetességgel énekelnek el a bulin. Freddie Mercury elmorzsolna egy könnycseppet, majd azt mondaná, díídóódere.

És még a lassú dalaikért sem lehet haragudni rájuk. Pedig annyira hatásvadászak, amennyire csak lehetnek, de mégis tökéletesen működnek élőben: a Biblical, a Many of Horror, a God & Satan sokak szemében váltak ellenségekké, hiszen ezekkel teljes egészében a stadionosodás felé fordultak el a jól megszokott zaklatott, megtört riffekkel megszórt dalok helyett, de közönségénekeltetős óóóóó-zásokkal sem tudtak mellényúlni. Valahogy minden jól áll nekik. Nem. Az a nadrág továbbra sem.

Még azt is megtehetik, hogy nem csak friss slágereket játsszanak, előkerül első lemezükről a 57, az új albumról néhány kevésbé koncertkompatibilis track, és mindet ugyanúgy adnak elő: mintha az életük múlna rajta. Simonról úgy csorog az izzadtság, mintha vízzel öntötték volna le, de nagyjából tojik rá, a 19 dalt tartalmazó setlist elővezetése alatt végig feszesen, a hangulat leültetésének veszélyétől abszolút távol helyezkedik el bandájával, amely csak egyetlen zavaró momentummal kénytelen szembenézni.

A közönséggel, aki elfelejtett eljönni. Simán besétálunk az első sorokhoz, a megőrülés középpontjába. Ettől függetlenül a bulit záró Mountains után kapunk egy see you very soon-t, már csak kérdés, hogy ezt komolyan gondolták-e. Bízzunk benne, hogy igen, mert eddig a Sziget egyik legjobb koncertjét prezentáló bandát jó lenne többször látni élőben, de félő, hogy maximum Bécsben indulhat újra a pogó, a tűz és a füst. A Biffy az ász, nem a madár. Csak azért mondom újra, hogy tényleg mindenki megjegyezze, ha legközelebb erre vetné őket a sors.

(Fotók: Csudai Sándor)