2010. október 30-án született egy ártatlan blogposzt, ami mára odáig fajult, hogy egész estés film lett belőle. Bihari Viktória, az élet nevű tehetségkutató realitijében standupolta össze Tékasztorik 'munkanév' alatt azt a hétévnyi sztorit, amiből kinőtt egy film 2017 februárjára.

NA VÉGRE!

…dörzsölhette a tenyerét az a pár tucat ember, aki majd egy évtizeddel ezelőtt valamiért Viku adáskörzetében tartózkodott, és napról napra befogta azt a sok jóízű baromságot, humort, feltuningolt szösszenetet és szociót, amit a hölgyemény addig csak szóban szolgáltatott.

Az elég valószínű, hogy ők sem gondolták, hogy hét év múlva az ország Csokijának, a tróger-jószívű, alsó tagozatos-opportunista, imádni valóan igénytelen, szórakoztatóan agresszív karakter megformálójának, Csuja Imrének a szájából fordulnak majd ki ezek a kétmondatos tahó marhaságok, miközben életre kelti azt a karaktert, amit Viku Fater szájába bújva évek alatt csodálatosan épített fel ezekből a poénokból. Na de, vissza az elejére...

– Kik és miért erőszakoskodtak annak érdekében, hogy ne tartsd meg magadnak ezt a sok történetet?

– Senki sem kapacitált arra, hogy írjak, bennem működött és működik egy olyan belső drive, hogy írnom, beszélnem KELL. A blog valami csoda folytán lett ilyen nagy, én álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ennyire ocsmány, vulgáris, öncélú internetes naplót ilyen sokan – és főleg ilyen sok nő! – fog olvasni.

Unatkoztam a tékában, írni kezdtem, aztán a blog túlnőtte kicsiny gazdáját. Először a tékás tagok olvasták a posztokat, meg a haverok, ők mondták, hogy írjak, utána pedig a szélesebb kör, az idegen olvasók. Túlzottan noszogatni nem kellett, a baromság csőstűl jött belőlem. 

Egy jó ideig ezek a történetek érkeztek, szépen belehelyezkedtünk a kétsoros poénok kényelmes székébe. Idővel megjelent a családi szál; megismertük Fatert, Mutert és a galerit, ezzel párhuzamosan a blog.hu-ról szépen átköltözött a tartalom a Facebookra. Egyre több lett a Fater és a saját élet, ezzel párhuzamosan megjelentek átfogóbb magánéleti kérdések, párkapcsolati és párkeresési történetek, szépen magad felé kerekedett a dolog.

Egyre több társadalmi helyzettel kezdtél foglalkozni, és megjelentek szépen lassan a közvetített értékek is ebben a történetben.

– Mikor és miért váltottál a kétmondatos pehelysúlyú szórakoztatás súlycsoportból a középsúlyú kérdések világába, miért akartad ennek a felelősségét magadra venni?

– A Tékasztorik-blog sohasem volt kétmondatos pehelysúly, egy idő után már kiolvasható lett belőle egy viszonylag erős társadalomkritika, ami megbújt a cinizmus és az önirónia árnyékában. 

Ami a komolyabb témákat illeti: bennem nagyon erősen dübörög az, hogy kiálljak ügyekért és meztelenül beszéljek saját magamról is. Nincs olyan, hogy ciki, semmi sem az, a frontális őszinteségben hiszek, próbálok játszmamentes és egyenes lenni, persze ez még korántsem megy, de úgy látom per pillanat a világot, hogy a cikinek, kínosnak tűnő témákról (elhízás, abortusz, lombik, meddőség, molesztálás stb.) is beszélni kell, erre pedig a Facebook remek platform, hiszen ott mindenki szép és boldog, nem igazán találkozni pánikbetegségről vagy depresszióról szóló írásokkal.

Van egy kisimult szinusz, amit át akarok ütni. Ne kérdezd, miért! Két eredője lehet: vagy látens nárcisztikus vagyok messiástudattal, vagy egy jószívű lény vagyok, aki segíteni akar másoknak. Ez még nem dőlt el, de hamarosan elkezdem az analitikus terápiát, és ott majd jobban megismerkedem saját magammal.

A facebookos karriert nagyjából egy időben kezdted Oravecz Nórával, akivel időnként a szakma párba állított a műfaj mentén. Míg Nóra inkább az egyszerűen gondolkodó, vergődő-unatkozó réteg számára kínált kapaszkodót és motivációt, addig te ettől erősen elhatárolódva inkább iróniával, cinikus humorral, komplexebb érzelmi helyzetekkel támadtad az értelmesebb, aktívabb célcsoportot, a földről, valós perspektívából. Gyakran a saját életed szerencsétlen pillanataiban osztoztál az olvasóiddal, egyesítetted-azonosítottad őket hasonló problémakörök mentén, hogy onnan együtt erőt merítve, a problémát felismerve lehessen továbblépni.

– Gyakran az az érzésünk támadt a te sztoridnál, mintha tudatosan úgy vezetnéd az embereket ezekben a helyzetekben, hogy mindenki először levetkőzik, lemegyünk a gödör aljára, ahol már nem tudunk egymásnak hazudni, és onnan együtt felmegyünk…?

– Aha, ezt jól látod. Én abból a szempontból megyek Nóri ellen, hogy nem akarom instant álbölcsesség-kapszulákkal megetetni a női olvasókat, hogy “ha erős vagy, jönni fog. Mert megérdemled. Vagy nem. Mert talán. És akkor ott lesz. Vagy mégsem.” Ez nagyüzemi agymosás, én a vérrel és verítékkel átitatott belső meló híve vagyok, ezért is írok a saját tapasztalataimról, a magányomról, a szorongásomról, a pszichés gondjaimról, akármiről teljesen kendőzetlenül, mert nem akarok egy léthazugságban élni, ahol mindig a másik a szar meg a szemét, bezzeg én makulátlan vagyok.

Azt mondom a tanítványaimnak hétvégente, hogy ne féljenek, a több mint hétmilliárd emberből egyik sincs teljesen rendben, mindenkinek van valami defektje, ami nem baj, a baj ott kezdődik, ha nem nézünk szembe a démonokkal, és helyettük rózsaszín lufikkal vesszük körbe magunkat. Igenis az a célom, hogy mindenki nézzen magába, velem az élen, aki 24 órás önreflexióban él, és örökké bizonytalan. Szerintem ez egy jó út. Nem tudom még, mi felé, de ez az utam, a szkepszis, a tanulás és az önismeret. Nem akarok gyökér és szarfej lenni.

A legnagyobb problémának a társkeresés tűnik az elmúlt évek írásai alapján. Elég szépen kivesézed ezt a témát, és gyakorlatilag egy fikarcnyi kétségünk sincs afelől, hogy ne szenvednél valóban ettől a helyzettől. Őszintén küszködted át az elmúlt pár évet társ nélkül, óriási lelkierő kellhet ehhez, hogy minden vesztes csatát humorral felsózva tudj prezentálni.

– Mi a célod ezekkel az anyagokkal, mire szeretnéd felhívni a figyelmét az olvasóidnak? Ennyire meg akarod forgatni őket a képmutatás tükörszobájában, hogy mindenki, akinek ezzel problémája van, valóban onnan kezdje újra, hogy tisztában van magával?

– Pontosan. Amit az előbb mondtam: nem kifelé kell mutogatni ('az a szemét megcsalt', 'az a rohadék nem szól hozzám'), hanem első körben a saját szoftvert kell kielemezni. Persze mértékkel, mert az sem jó, ha átesünk a túlsó lóra, és minden helyzetből azt szűrjük le, hogy mi vagyunk a hibásak.

Sok fasz ember van, akivel nem lehet mit kezdeni, és az emberi lélek irtó komplex dolog. Nem vagyok sem pszichológus, sem viselkedéskutató, csak a kispadról ugatok általában, véleményem van, ami változik, meg tapasztalásom, viszont abban tényleg hiszek, hogy ha az ember harminc-negyven éven át ugyanazokat a hibákat követi el, és a párkapcsolatai ugyanazt a mintát követik, akkor lehet, hogy vele van a baj, és nem a világgal.

Én is csak megszeppenve pislogok ezen a bolygón, pontosan ugyanúgy, mint a többiek. Nincs térképem, nincs iránytűm, valamit csinálok, és próbálok közben jó ember lenni, ami egyre nehezebb feladatnak látszik.

Amikor felhívtál, hogy filmet szeretnél, akkor rajongóként két dolog fogalmazódott meg bennem:

• kinőtted a blogot/Facebook-posztokat
• kiégtél, tovább kell lépned

Mindenféle üzleti és filmes előképzettség nélkül belevágtál a buliba, és annyira akartad, hogy a végén tényleg lett egy filmed, a saját életedről.

– Hogy érezted magad ebben az egész történetben onnantól, hogy az első ötezresért elkezdtél házalni, odáig, hogy a díszbemutatón egy rakat szakmabéli és barát elé kiálltál az Arénába megkérdezni, hogy hogy tetszett?

– Nem égtem ki hála a jó égnek. Örökké zakatol bennem valami, nincs leállás, belül működöm, kifelé valami teljesen életképtelen lajhár képét mutatom, de mikor nem figyelnek oda, felszaladok mezítláb a K2-re. A filmes sztori ott kezdődött, hogy megkerestem Martin Csabát 2011 körül, amikor kijött a Johnny Gold-sorozat, hogy dolgozzunk együtt, mert éreztem a közös hullámhosszt (ami később be is igazolódott), de évekig nem volt semmi együttműködés.

Majd Csaba keresett meg engem egy formabontó gasztro reality pilotjával, 2015-ben, amiből szintén nem lett semmi, viszont a gasztro cucc forgatása előtt, meg közben, meg után többször szóba került a Tékasztorik-blog, és hogy milyen remek kis videóanyagot lehetne belőle csinálni, akár websorozat, akár tévé, akár mozi formájában. Csaba eleinte vonakodott, mert csak a saját írásait szereti megvalósítani, így kezdetben úgy volt, hogy ő csak producerként vesz rész a produkcióban. Összehozott rendezőkkel, majd körbekérdezett elsőfilmeseket, hogy esetleg inkubátor programba bekerülhessen a film, aztán jött egy producer, aki a Filmalaphoz készült pályázni, de nem történt semmi.

Csaba közben lelépett az USA-ba, majd arra jött haza, hogy még mindig semmi előrelépés, és akkor azt mondta

Nem volt semmi tőkénk, csak a forgatókönyv, amit Csaba hirtelen felindulásból már korábban megírt, meg az olvasók, akiket közönségi finanszírozás keretein belül mozgósítottunk.

Csaba mondta, hogy ezt így egyedül tuti nem fogja tudni bevállalni, úgyhogy behozta Kálát is a képbe mint másik rendező, de igazából Kála az egész gyártást, a helyszínvadászatot, castingot, a kellékek elkészítését és legyártását is kézbe fogta, míg Csaba rohangált az optikák, meg adapterek, meg kábelek után.

A legfontosabb 25 pozíciót leosztották maguk közt, én is kaptam hármat, aztán hívták Gráf Petit operatőrnek, Papit fénytechnikusnak, meg Szatit hangmérnöknek. Még három ember egészítette ki a stábot, Balázs a mikrofonos, Eliza a sminkes, és Bence, aki csinált mindent, amit éppen kellett. Fuvarozott, csapott, werkelt, lámpát pakolt, de bevállalt két szöveges szerepet is a filmben.

Ennyi volt a stáb, bár rengeteg segítségünk volt az olvasóktól, anyagilag is segítettek minket, stylist és fotós felajánlások jöttek, nem sorolok fel mindenkit, ott vannak a hőseink a stáblistán.

Hogy én hogy érzem magam most, az egy másik kérdés. Introvertált, monitor mögött megbújó arc vagyok, jó lenne, ha a többiekre is jutna ebből a fényből, nem akarom helyettük learatni a babérokat, de ők még nálam is introvertáltabbak.

– Mennyire vagy elégedett a végeredménnyel? Mi volt az eredeti cél?

– Nagyon elégedett vagyok, szerintem a két rendező két külön zseni, akik az elmúlt egy évben nem igazán aludtak, annyit melóztak a filmen, és hát a közönség imádja, túlzás nélkül állíthatom, irtó természetes és vicces lett, képtelenség utálni, vagy gyűlölni a filmet, mert abszolút szerethető. Szerintem!

Az eredeti cél az volt, hogy csináljuk meg. Ennyi. Másszuk meg a világ legmagasabb hegycsúcsát oxigénpalack nélkül. És megmásztuk. Aki azt mondja, miután lejöttünk, hogy hát van egy kis kosz a cipőnkön, meg hogy áll a hajunk, az csinálja utánunk pontosan ennyi pénzből, ennyi segítségből és ennyi idő alatt ugyanezt.

Amit a stáb művelt, az egy filmtörténeti Guinness-rekord, ennyi zséből videoklip nem készül, nemhogy teljes estés vígjáték! Én, személy szerint iszonyú büszke vagyok a rendezőkre és a stábra. Az a baj, hogy elmesélhetetlen, és így csak ilyen Oscar-gálás nyáladzásnak hangzik, úgyhogy hagyjuk is. Bízzunk egy magas nézőszámban és a Tékasztorik 2-ben, hogy idén, vagy jövőre el tudjuk kezdeni forgatni.

A film egy elég érdekes alkotás. Gyakorlatilag egy lehetetlen küldetés beteljesülése, minimális költségvetésből elkészített ügy, amit a szeretet és a valóság tart össze. Egészen nyilvánvaló, hogy rendes büdzséből és korrekt körülmények között más dimenziók nyílhatnak. Az emberek szeretik azt a valóságot, amit jóféle humorral tálalnak nekik. Szeretik a saját nyomorukat is látni, ha az szerethetően van megmutatva. Szeretnek röhögni a saját hájukon, bénaságukon, sikertelenségükön és valódi vágyaikon, ha beállhatnak egy olyan erő mögé, ahol nem kell szégyellniük ezt, mert elvállalja a helyzetet.

– Azért szeretem a filmet, mert, bár iszonyú látni, milyen dagadt, tokás, csámpás, szarul öltözött kis szénhidrátbojler vagyok, a nők nagy része tud azonosulni a karakterrel. Nem jön össze mindig a nagy Ő, nem mindig azt dobja a karma, akire vágyunk, nem mindig ér véget lánykéréssel a randi.

Csetlő-botló kis figurák vagyunk, nem pedig 55 kilós, sikeres topmodellek, amiket a nyugat elhazudik nekünk. Zabálunk este tíz után, light kólát kérünk a családi pizzához, és hisztirohamot kapunk, ha nem jön ránk a tavalyi farmer, de edzésre azért nem megyünk el.

Ami pedig a humort illeti: először saját magunkon kell nevetni szerintem. Akinek ez nem megy, az végtelenül szomorú, keserű és boldogtalan ember lehet.
Azt szoktam mondani, hogy önmagam paródiája vagyok, és nem tudom komolyan venni az életet – minek is, még senki nem élte túl. Tudok röhögni a bénázásaimon, de tudom komolyan is venni magam. Ez helyzetfüggő. Egy biztos: beképzelt és önmagától elszállt fapina sohasem leszek, ezen erősen dolgozom.

– Merre vezethet tovább az út, és mi az, amiben te jól éreznéd magad a jövőben, úgy szakmailag, mint társadalmilag és nőként?

– A tanítást, a közösséget nagyon szeretem. Intimitást keresek, és itt nem a szexre gondolok, hanem játszmamentes közegre, és a tanítás ilyen. Élő, hús-vér emberek, akik írni, fejlődni akarnak, és bizalommal fordulnak hozzám, én pedig figyelek rájuk, és két napig kölcsönös szeretetet adunk egymásnak. Az íráskurzus most a szerelmem, abban én vagyok, az önazonos.

A filmezés világa sohasem vonzott, nem vagyok genuin filmes, ha évente egyszer forgatunk, az tök okés, de hosszú távon beszélni, vitatkozni, tanulni, tanítani és fejlődni szeretnék, meg közösséget kovácsolni és megtalálni a valós hozzáférési kódokat saját magamhoz.

Az intimitás keresése mellett nagyon durva kötődési paráim is vannak, félek a szextől, a férfiaktól, a gyerekvállalástól, rengeteg mindenen kell még dolgoznom, de egy biztonságos és támogató közeg, mint a hétvégiek, közelebb visznek önmagamhoz, ahhoz a teremtéshez, akivel életem végéig össze leszek zárva. Nem kis feladat, napi 24 órában még Sharon Stone is kurva fárasztó.

(Fotó: Donkó Péter, @Bestia)