Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Sértődéssel indult, könnyes megbocsátás lett a vége. Damon Albarn és kisbarátai végre meghozták a tömeget és az év egyik legjobb koncertjét a Szigetre.

Igazából nem teljesen tartozik ide, de valahol mégis, úgyhogy kénytelen vagyok leírni: a koncert számomra úgy indult, hogy akaratunkon kívül megsértettük egymást Alex Jamesszel. Az okok teljesen nevetségesek. Tavaly Japánban jártam, ahol sikerült beszereznem egy helyi HMV-ben a csapat éppen akkor boltokba került, friss kiadású, deluxe változatú The Great Escape lemezét egy vagyonért. Ugorjunk egy évet a sztoriban. A Blur 2013-ban a Szigetre érkezik.

Kedves barátom bevállalta, hogy bejuttatja hozzájuk egy jóízű dedikáltatás erejéig, Alex viszont meglátta, és közölte, hogy ez egy bootleg, és ő ezt nem hajlandó. Ezek szerint James úr nem látta az egy éve kapható, meglehetősen magas árképzésű reissue-verziókat. Szép. Miközben éppen azon gondolkodtam, vajon a paraszt jelző állna-e neki a legjobban, a Blur elővonult, és fél kilenckor belekezdett a Boys & Girls-be. Aztán a keblemre öleltem volna egy pillanat alatt.

Mert ez a banda, de főleg Albarn olyan vehemenciával játszik még ennyi év elteltével is, hogy fel sem merül a hakni gyanúja, még a keverőnél is tisztán látni Damon fehér fogsorát, szinte végig érkeznek az őszinte mosolyok, mind Alex, mind Graham, mind Albarn felől. Izomból és szívből zenélnek. Élvezik, amit csinálnak. És ez hihetetlenül jó érzés.

Jó, mert a Blur mégiscsak az egyik legnagyobb brit legenda, ami újra van nekünk, és nem csak van, de örömmel létezik, teljes átéléssel játssza le azokat a dalokat is, amelyeket már egymilliárdszor vezetett elő a hőskorban. Jó energiák jönnek le a színpadról. Albarn energiatartománya a földi létben teljességgel értelmezhetetlen, látod a tüzet a szemében még a lassabb trackek alatt is, nem tudod róla levenni a szemed. Bejárja a színpadot, de még a közönségbe is lemerészkedik, aztán hátramegy a vokalistákkal parolázni, beáll közéjük a Coffee & TV alatt, két dal között pedig pont annyit beszél, amennyire feltétlenül szükség van. Ki van ez találva.

A banda teljesen korrekt best of-műsorral járja a világot, amibe ugyan elfért volna még néhány gyorsabb track is, de hát egy ilyen életműből nem is nagyon lehet olyan setlistet összeállítani másfél órára, amely mindenkit tökéletesen kielégít. Nincs brutális látvány, tűz, konfetti, csak egy megveszekedett vászon, amin egy híd fotója látható, mintha a Blur alatta játszana (utalás az Under the Westway című újabb szerzeményükre, ami a visszataps után el is hangzik), de hát kell ide egyáltalán bármilyen parasztvakítás? Nem igazán, hiszen az egész az örömről szól, és olyan dalokról, amelyeket mindenki ismer, aki életében egyszer is ráfanyalodott a britpopra.

Mintha a Best of-ról válogattak volna csak: There’s No Other Way, Beetlebum, Country House, To The End és egyéb klasszikusok szólnak elemi erővel, de olyan, kislemezre ki nem másolt dalok is előkerülnek, mint a Trimm Trabb és a Caramel a 13-ről, hogy aztán a ráadásban elérkezzünk a kötelező, csodaszép The Universal-ig, majd olyan méretű pogó kezdődjön a Song 2-val, amire a Sziget történetében nagyon ritkán akadt példa. A teljes Nagyszínpad előtti tér megőrül, egyszerre repül a vúúhúú, és onnantól kezdve már tudod, hogy mese nincs, ugranod kell. És ugrasz. A legszélesebb mosollyal az arcodon.

Aztán rájössz, hogy az év egyik legjobb koncertjét láttad sokadmagaddal. A Blur végre meghozta a nézőket is, masszív tömeg állt a küzdőtéren, ami érthető, hiszen az idei felhozatal legnagyobb nevével volt dolgunk. Reméljük lesz még szerencsénk. És most, hogy jobban megnézem azt a borítót, talán tényleg egy bootleget vehettem egy vagyonért. Persze nem, de egy ilyen produkció után nem szeretnék rosszban lenni Alex Jamesszel.

(Fotók: Szemerey Bence)

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.