Az attól függ, mit akartunk látni Freddie-ről. Vagy inkább lépjünk még egyet vissza: az az igazi kérdés, hogy mit szeretnénk kapni egy életrajzi filmtől, ami a kedvencünkről szól? A teljes igazságot abszolút kendőzetlenül megmutatva? Vagy inkább egy szórakoztató mozit, ami végigrohan a Queen, azon belül is leginkább Freddie Mercury történetén? Sacha Baron Cohen az elsőre szavazott volna, és nem is lett volna rossz látni az ő verzióját, de a Queen megmaradt legénysége, azon belül is Brian May és Roger Taylor inkább valami másban gondolkodott. Valamiben, ami meg is mutat valamit, de nyilván nem mindent, amiből Freddie egy kedves, különc fickóként kerül ki, nem egy elviselhetetlen félőrültként, aki elvesztette a kapcsolatot a valódi világgal. Ami nyilván zsenivé is tette.

A Queen-rajongók többsége inkább a kedves félőrültet akarja látni, mert a rajongás már csak ilyen, és ezt Mayék nagyon jól tudják. Ez a film a rajongóknak készült. Nem azoknak, akik a teljes igazságra kíváncsiak. Aki egy igazán bátor és sötét életrajzi filmre vágyott, ami egészen hihetetlen mélységgel vájkál Freddie életében, az csalódottan megy haza a moziból, pedig a Bohém rapszódia nem rossz film, sőt, csak valahol olyan, mint egy népmese.

A szegény gyerek elmegy szerencsét próbálni, aztán meghódítja a királylányt, majd a fél világot, és ő lesz a világ ura. Az most mindegy, hogy közben mennyi kokaint fogyaszt, hogyan jön rá a másságára és hogyan lesz halálos beteg. A lényeg azon van, hogy végigtrappoljon a Queen életművén, hogy ott legyünk a fontos pillanatokkor, az első talákozáskor, a Bohém rapszódia felvételein, a fontos koncerteken, az összeveszéseken, az ikonikus dalok születésekor és legvégül a Live Aiden. Néha tényleg kicsit úgy, mintha egy mozgó képeskönyvet néznénk a lapozásoknál hatalmas ugrásokkal, de mégis működik, mégis marhára szórakoztató ez az egész.

Mert ez volt ezzel a filmmel a cél: a szórakoztatás. Nem a meghökkentés, a meglepő mélységekbe bocsátkozás, hanem a színtiszta szórakoztatás. Szereztek hát hozzá pár igen jó színészt, hogy ezt a népmesét jó minőségben meg is mutathassák, Rami Malek például nagyon jó Mercury szerepében, Oscar-jelölésig simán viheti ezzel a produkcióval, de mégsem ő a fő látványosság, hanem Gwilym Lee, aki olyan tűpontosan hozza Brian Mayt, mintha maga Brian May ugrott volna be időgéppel saját magát alakítani, konkrétan ő az, nem egy színész, aki tökéletes hasonmásként az összes mozdulatát takkra levette.

Pedig nyilván Rami Malek játéka lenne itt a lényeg, aki tényleg megdolgozik a pénzéért, egyszerre kedvelhető és irritáló, amiben nagy szerepe van a Queen tagságának, ők ugyanis pont annyira engednek belelátni minket Mercury sötétebb dolgaiba, amitől még nem fogjuk nagyon megutálni. Mert hát igen, lehetne sokkal bátrabb ez a film, és nyíltan megmutathatná, hogyan szórakozta el az eszét néha Freddie, hogy valóban voltak-e kokainhordó törpék a bulijain, hogy pontosan hogyan jött rá másságára, és nem csak sandán figyelné a srácokat a parkolóban. És még sorolhatnám.

De nem, nem visz ennyire mélyre a film. Csak sejtet. Óvatosan rápillant Freddie életének ezen részeire, és bár kimondatja a főhőssel, hogy törpéket akar a bulijára, ahol bármi megtörténhet, nem látod őket, mint ahogy a konkrét kokainmámort sem, csak a maradványait, és azt sem, hogyan fogyasztott el minden szembe jövő férfit Mercury, de nem titkolja, hogy ez megtörtént. Igazából nem titkol semmit, csak nem mutatja meg. Ott van, legyen elég annyi, hogy ezek megtörténtek. Haladjunk. És halad is a film veszett tempóban 134 percen keresztül a Live Aid felé, minden idők legnagyobb bulijára, amin hatalmasat robbantottak, de mondjuk nem voltak ezzel egyedül.

Közben Freddie egy szerethető seggfejjé válik, és nem is titkolja a film, hogy voltak vele problémák, amik miatt mindenki el is fordult tőle, még a zenekara is, akit a családjának tekintett. Hogy mindez tényleg néha meseszerűen van tálalva? Igen. Lehet, hogy ez baj, lehet, hogy néha nem tűnik valószerűnek, de mindvégig iszonyúan szórakoztatóan tálalja a történetet, ami valóban egy elképesztő fazonról szól, csak éppen egyáltalán nem elképesztő módon.

A Bohém rapszódia nem a teljes igazság, hanem annak egy szelete, az is kicsit elkenve, visszafogva, népmeseire véve. Ha így nézi az ember, nagyon jól szórakozik, de az tény, hogy Mercury az őt körülvevők elmondása szerint nem egészen az a fazon volt, akinek a film mutatja. Talán egyszer majd az a film is elkészül róla, amit Sacha Baron Cohen szeretett volna összehozni, amiben a vad, hedonista Mercury odavág a világnak teljesen kendőzetlen módon. Addig viszont be kell érnünk ezzel a verzióval, ami szintén nem rossz, sőt, furcsamód feldobja az embert, elszórakoztatja, még akkor is, ha néha pontosan tudod, hogy kamuzik. Nem szabad mindig komolyan venni. Nem is kell. Hagyd, hogy szórakoztasson, utána pedig hallgasd meg a Bohemian Rhapsodyt. Amiről ugye azt mondja benne az EMI főnöke, hogy nem lesz siker, mert nem lehet a kocsiban bólogatni rá. De nézd csak, ki játssza ezt a faszit, hát nem Mike Myers? Aki mit is csinált a Wayne világában?