Az Only God Forgives ugyanazon Nicolas Winding Refn munkája, aki a Gázt! című remek bosszúmozit jegyezte, így nem véletlen a hatalmas hasonlóság a két történet között. Ryan Gosling a magányos hős, aki rendet teremtene az őt ért sérelmek miatt, kemény, mint a kő, furcsa, mint egy David Lynch-karakter, és csak legfeljebb egy-két pillanatra kedvelhető, de ez pont egy-két pillanattal több, mint ami a film legtöbb szereplőjéről elmondható.

Ha már Lynch-et emlegettük, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy az egész mozi olyan, mintha Refn szerenádot adna az isteni Twin Peaks-guru és Stanley Kubrick ablaka alatt egyszerre, csak ő nem egy boomboxot tart a feje fölött, melyből a Nothing’s Gonna Change My Love For You üvölt böhöm hangerővel, hanem egy 120 centis plazmatévét, melyen ez a film pörög. Szinte minden kockájáról üvölt a két mester életműve: a sötétség használata, a mi lehet a sarkon túl-paranoia előcitálása Lynch-et, míg a képi szimmetria Kubrickot csókolja homlokon. Vizuálisan tehát nagyjából rendben vagyunk, de mi a helyzet a sztorival?

Nos, a film pontosan ezen a területen vérzik el. Hiába szerzett Refn nagyon jó színészeket, ha maga a sztori tulajdonképpen csak ürügy, mintha pár sort skicceltek volna fel egy lapra annak reményében, hogy úgyis elég lesz a sikerhez, a vizuális megoldások simán elviszik majd a balhét. Bangkok legtöbbször mocskos világa, a neonfények félhomálya nem elég ahhoz, hogy elégedetten távozzunk. A nyúlfarknyi történet szerint Julian ultraparaszt, erőszakos, gyerekgyilkos testvérét megöli az önkényes igazságszolgáltatás, amihez vastagon köze van egy rendőrnek, bizonyos Changnek, aki valamiért nagyon szeret vállalhatatlan thai dalokat karaokézni, miközben rendőrök figyelik.

Julian Chang ellen fordul, közben pedig megérkezik a helyszínre a srác péklapát-érett anyja, Crystal is (Kristin Scott Thomas egyszerűen zseniális), aki az orránál fogva rángatja a fiút, és nem esik kétségbe akkor sem, ha saját kezébe kell vennie a vérengzés irányítását. Ééééés nagyjából mindent elmondtunk, amit a történetről tudni érdemes. Akad még itt egy halovány szerelmi szál is egy önujjazó-bajnoknővel, elfojtott szexualitás, Oidipusz-komplexus, és annyi romlottság, amitől egy erőszakszex-színésznő is zavarba jönne.

Bármennyire is furcsa az előbb leírtak fényében, a film egyáltalán nem élvezhetetlen. Aki imádja Kubrick és Lynch lassú folyású filmjeit, az valóságos örömmámorban úszva nézheti végig ezt az alig kilencven percet, és bár itt szinte semmi sincs kimondva, azért csak-csak megismerjük a végén Julian történetét, gondolatait, még úgy is, ha tulajdonképpen alig néhány pillanatra szólal csak meg a játékidő során. A hosszú, csendes jelenetek, és persze az erőszak filmje az Only God Forgives, csak egyetlen baj van vele, hogy nem tudni, valójában kinek készült. Aki egy könnyen emészthető Gosling-filmre vágyik, az nem kapja meg, amit szeretne. Akinek viszont a jó film olyan, mint egy véres, erőszakos, szexista, bizarr kiállítás, az azonnal vegyen több jegyet is egyszerre. Nem bánja meg.

6/10