Aki már a Transformers trilógia, vagy az egész estés G.I. Joe idején is húzta a száját, mondván: „hogy lehet egy gyerekjáték köré filmet írni?”, az most ismét berzenkedhet, mivel a Csatahajó alapötlete is a Hasbro ismert stratégiai társasjátékán alapul. Azon nem is kell agyalni, hogy mennyire lehet érdekes egy ilyen mese, az alkotók sem agyaltak túl sokat rajta, inkább kölcsönvették A függetlenség napja töretlen népszerűségnek örvendő inváziós akció-sci-fi vázát, ahogy ezt már oly sokan megtették az utóbbi években, így egy száz százalékig sablonos és üres látványmozi lett a végeredmény jól ismert fordulatokkal és karakterekkel.

A két író, Erich és Jon Hoeber sok szereplőt mozgat, de az igazi főhős Alex Hopper (Taylor Kitsch), aki a film végére tróger naplopóból nemzeti hőssé avanzsál, miközben bajtársaival együtt szembe száll a mufurc földönkívüliekkel, akik most sem azért jöttek, hogy környezetvédelmi tanácsokat adjanak, vagy hogy visszavonulásra kényszerítsék Justin Biebert. Ha már itt tartunk, nem is teljesen világos, mi a célja a gonosz ufó-bagázsnak, amely a Hawaii-szigetek mellett ver tanyát a nyílt tengeren. Az mindenesetre tuti, hogy sokkal fejlettebb a rozsdamentes fémet előállító iparág az ő naprendszerükben és hogy jelet akarnak adni a hazaiaknak, hogy jöhetnek leigázni minket, de persze nem kell félni, mivel az amerikai haditengerészet pofátlanul bátor katonái közös erővel és fondorlatos észjárással rájönnek, hogyan törhetnek borsot az égből pottyant lények orra alá. Azt azért eláruljuk, hogy nem a country zenétől robban szét a fejük, sőt, nem is Rebecca Black jelentős slágerétől.

Ha már A függetlenség napja karaktereit emlegettük, esetünkben is van egy bátor, egzotikus kinézetű csinibaba-katona, egy bizonyítani vágyó zöldfülű, egy zizzent informatikus és persze egy topmodell barátnő, aki párjától elszakítva hasznosítja magát a nehéz időkben. Innen már csak az a kérdés, mikor jön az első ciki jelenet, amikor kitörhet belőlünk a hangos „eztnemgondolhatjákkomolyan” nevetés, de az az igazság, hogy egész sokáig tartja magát Peter Berg mozija: csak a fináléban jönnek a lassított felvonulások és lobogó zászlók. Ezúttal nem űrhajósok, hanem veterán hajókazán fűtők tipegnek előttünk, a balesete óta műlábakon közlekedő fekete katona bunyója az egyik idegennel is felettébb kínos jelenet, továbbá aki elmúlt tizenkét éves, minden bizonnyal nehezen tud lelkesedni a mindent szétzúzó intelligens űr-kugligolyó láttán.

A rendező kiskorától mániákusan rajong a haditengerészetért és a csatahajókért, ezért okos ötlet volt rábízni a könnyed kétszáz millás költségvetésű blockbuster rendezését, még akkor is, ha saját akaratát nem igazán érvényesíthette, elvégre egy Michael „robbantsuk fel!” Bay mozit vártak tőle. Szóval az eredetiség hiányát ne rajta verjük le, ő a körülményekhez képest egész jól összerakta a kétórás mozgóképet, a forgatókönyvírók okosan szőtték bele az egyik jelenetbe magát a társasjátékot és ha már a hawaii térségben játszódik a cselekmény, Pearl Harborról is megemlékeztek egy focimeccs segítségével, de a két fél itt már kéz a kézben küzd a sokkal nagyobb fenyegetést jelentő túlvilági erő ellen. És akinek van türelme kivárni a végtelen stáblista legördülését, egy bónusz jelenetet is láthat, bár ennek megtekintése nélkül is egész elviselhető tud lenni az élet.

Ami a szereplőket illeti, Taylor Kitsch már a második idei mamut költségvetésű moziban tűnik fel, ellentétben Rihannával, aki most debütál a vásznon. Az énekesnő lehetne sokkal rosszabb is, szerencsére nem keménykedi túl a szerepét, bár az is az igazsághoz tartozik, hogy tíz tőmondatnál nem igazán mond többet, viszont egyszer állon vágják (ezt már a valós életben is megszokhatta) és talán többet néz a puskája célkeresztjébe, mint színészkollégáira. A másik emlékezeteset ”domborító” hölgy az új Rosie Huntington-Whiteley, azaz Brooklyn Decker, akinek pár centivel rövidebbek a combjai, mint a Transformers 3 üdvöskéjének, viszont nagyobbak a mellei. Ez minden, amit alakításáról mondhatunk. Liam Neeson pedig csak néhány, kerettörténet szempontjából fontos jelenetben tűnik fel, amúgy mindössze pár percnyi játékidőben alakítja a szigorú kapitányt.

Aki nem azért jár moziba, mert szereti, hogy popcornevés közben CGI robbanásokat láthat a vásznon, azt valószínűleg rendesen lezsibbasztja ez a mozi, bár a maga kategóriáján belül vállalható darab. Más kérdés, hogy ez a kategória mennyire vállalható. Mi mindenesetre nem mondjuk azt Berg Csatahajójára, hogy ócskavas, de az is hazugság lenne, hogy talált, süllyedt!