Pedig a Deadwood megérdemelte volna a gondoskodást, hisz ott a helye a csatorna legfontosabb produkciói között – bátorságban, igényességben, előremutató alkotói szándékban legalább olyan erősek voltak Seth Bullock, Al „Cocksuckers” Swearengen és a többiek vadnyugati ismeretterjesztésnek sem utolsó kalandjai, mint amennyire ma is elájulunk a Maffiózóktól, a Dróttól, vagy a Sírhant művektől.

Három évad, mindössze ennyi jutott az aranyásók gyűjtőhelyéül szolgáló egykori törvényenkívüli városnak, s olyan lezárás, amely csak prérinyi jóindulattal volt lezárásnak nevezhető. A Deadwood ura, David Milch hosszú-hosszú évekig küzdött, hogy végül elkészülhessen egy játékfilm, amelyben elvarrja a szálakat, s tisztességesen elbúcsúzik a békebírótól, a szalontulajtól, a nagy szívű utcalányoktól, s mindenkitől, akivel benépesítette azokat a sáros utcákat.

Milch leginkább valós történelmi karakterekből toborzott magának hősgárdát, s pontosan úgy építette fel lenyűgözően alapos világát, ahogy akkortájt kinézett, s működött egy egy tipikusan zseniális HBO-sorozat. Komótosan, nagyon komótosan mesélt, a karaktereket lassabban és aprólékosabban építette, mint a munkások Deadwood városát – ritkán szabadult el nála úgy igazán a pokol, de amikor elszabadult, akkor nem volt kegyelem. Ilyenkor még Wild Bill Hickok is otthagyhatta a fogát.

Most pedig itt van ez a 110 perces visszatérés, amelyben 10 évvel az utolsó rész után újra találkoznak a fontosabb szereplők (azok, akik még éltek akkor), s lerendezik közös dolgaikat. Némelyek meghalnak, mások boldogan élnek majd tovább – Milch pedig mindahányat nagyon szereti, ez nem is lehet kérdés.

Csak már valamiért olyan kopott az egész. A történet nem túl bonyolult, sőt, igazából zavarba ejtően egyszerű, s rendkívül érezhető rajta, hogy azokat is szeretné megfogni, akik egyetlen kockát sem láttak a sorozatból. Ezért hát, bizonyos pontokon az információgazdag párbeszédeket Milch még eléggé direkt flashbackekkel is megtámogatja – vagyis elszórja a filmben az „előző részek tartalmából” szekvenciát, ami ebben a formában kissé ügyetlennek tűnik.

Nem is az a probléma, hogy a sztori egy szimpla bosszútörténet, amelybe az összes ismerőst beletuszkolták, hisz a Deadwood westernsorozat, az lenne fura, ha nem akarna senki leszámolni senkivel. Inkább Milch komplex mesélői attitűdje hiányzik belőle, ami helyett jóval erőteljesebben érzelgős hangvételt kapunk, mint amit megszokhattunk a sorozattól – s a színészeken is látszik, hogy nincs meg a lelki közösségük a karaktereikkel, magyarán kiestek belőlük – s nem mindenkinek sikerült maradéktalanul hitelesen visszatalálni.

De ezzel együtt is jó volt látni Timothy Olyphanott, John Hawkes-t, Ian McShane-t, Molly Parkert, jó volt visszatérni a városba, s David Milch kétségtelenül megérdemelte, hogy végre elkészíthesse ezt a filmet.

Még akkor is, ha megcsinálni bizonyára nagyobb élmény volt, mint végignézni.