A Nemzetközi Űrállomásnak egy kis malőrt követően sikerül elfognia egy szondát, mely a Marsról összeszedett kőzetmintákkal a gyomrában indult vissza a Földre, épp csak útközben összebalhézott egy kisebb aszteroida-felhővel. Az ISS legénysége vizsgálgatni kezdi a mintákat és találnak is egy sejtecskét, ami hamarosan növekedésnek indul.

Bár ez a kritika teljesen spoilermentes, ha még nem láttad a filmet, a legjobb tanács, amit adhatok neked, ez: ne olvass tovább! Hagyd a francba a kritikákat, a pontszámokat, kussoltasd el a havert, ha erről kezd beszélni, és ülj be rá úgy, ahogy én! Alien-pótléknak talán szódával elmegy majd – gondoltam, mielőtt elsötétedett a terem, amikor pedig felgyulladtak a fények, alig hittem el, mit láttam.

Szinte a semmiből érkezett az utóbbi évek egyik legjobb szörnyfilmje, mely távolról sem tökéletes, de annyira erős és könyörtelen, hogy örömmel kajáltam be az összes hibájával együtt.

Muszáj beszélnem a negatívumokról, ezért inkább ezekkel kezdem, már csak azért is, hogy később agyonnyomhassam őket a mozi erényeivel. Ha szigorúan egy sci-fi koordinátarendszerében emésztgeted a látottakat, akkor bizony jön szembe néhány következetlenség, ami csúnyán kiszúrja a szemed. Azt sem tudom szó nélkül hagyni, hogy a játékidő második felére a film látványosan parkolópályára helyezi a "fel vagyunk-e készülve a földönkívüli élettel való találkozásra?"-problémakör tudományos és morális vetületeit. Lássuk be, egyre aktuálisabb a téma, és az Élet pont emiatt lehetett volna sokkal több egy egyszerű sci-fi-horrornál, ezért mindenképpen jár az ejnye-bejnye.

Ezek miatt simán besorolhatnánk a mozit az ötszáz forintos ömlesztett DVD-k közé, de van egy kis bökkenő: a film hajmeresztően izgalmas, feszes, könyörtelen, és mocskosul szórakoztató. Amikor azon kapod magad, hogy még annak ellenére is a széked szélén ülve tördeled az ujjaidat, hogy egy picit bosszant, amiért ki van hagyva néhány ziccer, nem tudsz nem nagyvonalú lenni.

Ahogy a Kelvinnek keresztelt lény elkezd egyre meredekebb dolgokat művelni, az Élet turbóüzembe kapcsol, és innentől kezdve nem nagyon lesz időd a bakikon pörögni. Ez, kérlek szépen, egy elképesztően félelmetes film, egy iszonyatosan para gonosszal a főszerepben, aki valójában nem is gonosz, csak élni akar. Régen voltam már úgy moziban, hogy kedvem lett volna hangosan is kimondani azt, hogy te.atya-úr.isten!, és nem azért, mert annyira szar lenne, amit éppen nézek.

Akadnak itt-ott hatásvadász elemek, és a húsdarálóba dobott asztronauták sem minden esetben tudósembertől elvárható módon viselkednek, a film mégis képes átadni azt az elemi kétségbeesést, amit a szereplők éreznek, amikor kicsúsznak a dolgok az ellenőrzésük alól. Persze, kidolgoznak egy rakás biztonsági tűzfalat, aztán elfehéredve figyelik, hogy a földönkívüli lény valahogy képtelen viselkedni, és magasról tojik az egyébként földi mércével mérve jól kitalált intézkedéseikre. Ez a sztori arról szól, hogy a kozmosz egy kézmozdulattal keresztbe veri az egész emberiség kontrollmániáját, ez a gondolat pedig - már ha földlakónak vallod magad - minimum vérfagyasztó.

Az Élet tehát pontosan annyival rémisztőbb, mint egy Alien, amennyivel a közeljövőben végrehajtott csillagközi utazásnál több esélyünk van arra, hogy egy idegen bolygón – legyen mondjuk a Mars – élet nyomaira bukkanunk. Bár nem minden téren talál a százas körbe, de a hibái ellenére is működik, sőt, mi több, egyenesen a frászt hozta rám, én pedig imádtam ezért.