Andrej Zvjagincev ráadásul a Leviatánnal már ott volt az ötben három éve. Ezért is esélyes a Szeretet nélkül. Meg azért is, mert rettentően erős mozi. Kritika.
Zvjagincev kétségtelenül az oroszok legjelentősebb kortárs rendezősztárja, ha filmet csinál, automatikusan meghívják Cannes-ba, s bizony a nagy díjakért se kell könyörögnie. Nincs ebben semmi divatozós kivételezés, s bár csőre töltve céloz Putyin rendszerére, s bizony be is talál (a Leviatánban ez ugye egészen konkrétan is megjelenik egy azóta legendássá vált jelenetben), nem csak őszintesége miatt fontos filmes. Hanem mert döbbenetesen hatásos az, ahogy vászonra fogalmazza véleményét hazájáról. Az emberekről, akik benne vannak.
Előző filmjéhez képest most kevesebb szimbólummal dolgozik, a Szeretet nélkül története pont attól megrendítő, pont azért csinálja ki a nézőt, mert nagyon direkt, nagyon átélhető – azoknak is, akik sosem szagoltak még bele a moszkvai lakótelepek levegőjébe. Egy átlagos házaspárról szól, akik az évek során rendesen megutálták egymást, a válás kellős közepén üvöltöznek épp egymással, s egyik este olyat találnak mondani, ami szinte szó szerint összetöri a takarásban hallgatózó kisiskolás fiúk szívét. Ők aztán alszanak egyet, reggel mindketten mennek a maguk dolgára, majd szeretőjükhöz – s még egyet alszanak is addig, amíg észreveszik, hogy Aljosa (Matvej Novikov) eltűnt.
Mire elindul a keresés, Zvjagincev már jó néhány tűpontos jelenettel nem csak a tökéletesen boldogtalan, hosszú évek elhallgatásait magával cipelő szülők motivációit, de azt is érzékeltette, miféle országban élnek ezek az emberek: mit várnak el tőlük a munkahelyükön, mi szól a rádióban, mennyire bizarr és félelmetes az a felszínes vallásossággal kevert babonakultúra, amiben Zsenya (Mariana Szpivák) és Borisz (Alexej Rozin) érvényesülni szeretne. S mindennek igenis tagadhatatlan szerepe van abban, hogy egymáshoz elvileg közel álló emberek ennyire elfelejtik (látszólag talán csak egy-két végzetes pillanatra), hogy mi az, ami igazán fontos a reménytelenül szürke hétköznapokban. De mire tudatosul bennük, már lehet, hogy késő.
Nem kérdés, hogy mindkét fél illúziókat kerget új kapcsolatában is, s Zvajgincev ezt úgy közli velünk, hogy közben nem ítélkezik, hanem mesterien megírt és természetesen eljátszott, vészjóslóan halk, sokszor suttogós pillanatokban rajzolja meg hősei portréját, miközben egy elképesztően profi civil szervezet mindent megtesz, hogy megtalálják Aljosát. S bár először talán feleslegesnek tűnhet, hogy nem csak a keresést, de annak pontos terv és szabályok szerint zajló előkészületeit is részletgazdagon megmutatja, idővel ez a szál lesz a film esszenciája is. A mai Oroszországé. A kihalt, romos épületekben kutató csapat remekül működik, egy pillanatra sem esnek pánikba, számukra nem fontos a hiszti, a nagymama gonoszsága, a férj és a feleség önzése, mellébeszélése. Láttak már ilyet. Naponta látnak ilyet. Csak az a lényeges számukra, hogy megtalálják a kisfiút. A lassú, velejéig korrupt, unott állami szervezetek helyett ők figyelnek a lényegre.
Mert Aljosa bizony a jövőt jelenti, a legfontosabbat, s nem is lehet kérdés, hogy bármennyire is kíméletlen és nyomasztó Zvajgincev látlelete, igazából még mindig „csak” figyelmeztet, s nem mondott le arról, hogy lehetne Oroszországban (is) csinálni valamit. De abból nem enged, s a végén bizony még inkább ráerősít arra, hogy ha így folytatódik minden, nem fog menni. Szeretet nélkül nem.
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
